Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

között futott szelíden. Megállt, szinte a nyílt pályán. Senki se kiáltotta az
állomás nevét. »Ashgrove?« – kérdeztem a peronon álldogáló gyerekektől.
»Ashgrove« – felelték. Leszálltam.
A peronon égett egy lámpa, de a gyerekek arca árnyékban volt. Az
egyik megkérdezte: »Az úr doktor Stephen Albert házába megy?« A másik
meg se várva a választ, azt mondta: »A ház messze van, de nem tévedhet el,
ha a bal oldali úton megy, és minden útkereszteződésnél balra fordul.«
Odavetettem nekik egy pénzdarabot (az utolsót), és néhány kőlépcső után
elindultam a kihalt úton. Enyhén lejtett. Földút volt, fölötte összeborultak az
ágak, az alacsony és kerek hold mintha követett volna.
Egy pillanatig azt hittem, hogy Richard Madden valahogyan kitalálta az
én kétségbeesett tervemet. De rögtön rájöttem, hogy ez lehetetlen. A jó
tanácsról, hogy forduljak mindig balra, eszembe jutott, hogy ez a szokásos
módja annak, hogy az ember beletaláljon egy labirintus közepébe. Értek
valamit a labirintusokhoz: nemhiába vagyok annak a Cuj Pennek a
dédunokája, aki Jünnan kormányzója volt, és azért mondott le a hatalomról,
hogy megírjon egy regényt, a Hung Lu Mengnél is zsúfoltabbat, és
felépítsen egy labirintust, amelyben mindenki eltéved. Tizenhárom évet
fordított erre a két munkára, de egy idegen meggyilkolta, a regény
értelmetlen maradt, és a labirintust senki sem találta meg. Ezen az elveszett
labirintuson elmélkedtem az angol fák alatt: elképzeltem, hogy épen és
érintetlenül áll egy titokzatos hegy csúcsán, elképzeltem, hogy rizsföld
borítja, vagy víztükör; végtelenül nagynak képzeltem el, nem nyolcszögletű
kioszkokkal és visszatérő ösvényekkel, hanem folyamokkal,
tartományokkal és királyságokkal... Elképzeltem, hogy ez a labirintusok
labirintusa tekervényes, egyre növekvő labirintus, amely magában foglalja a
múltat és a jövendőt, és valamiképpen felöleli a csillagokat is. Ezekben a