képzelődésekben elmerülve megfeledkeztem róla, hogy üldöznek. Egy ideig
a világ absztrakt érzékelőjének éreztem magamat. Az elmosódó és eleven
táj, a hold és az este utolsó percei mély benyomást tettek rám, aztán itt volt
a lejtő is, amely minden fáradságtól megkímélt. Az este bensőséges volt, és
végtelen. Az út lejtett, és elágazott a már homályba borult mezőségen. A
szél szárnyán éles és úgyszólván tagolt zene közeledett és távolodott, a fák
lombja és a távolság letompította. Arra gondoltam, hogy ellensége lehet az
ember más embereknek, más emberek más pillanatainak, de egy országnak,
tájnak nem: szentjánosbogaraknak, szavaknak, kerteknek, folyóknak,
naplementéknek nem. Közben magas, rozsdás kapuhoz érkeztem. A rácson
át egy fasort és valami pavilonfélét pillantottam meg. Hirtelen rájöttem két
dologra: az egyik mindennapi, a másik szinte hihetetlen volt – hogy a zene
a pavilonból jön, és hogy a zene kínai. Ez volt az oka, hogy eddig teljesen
magamba fogadtam, ügyet sem vetve rá. Arra nem emlékszem, volt-e
valami csengő vagy kolomp, vagy a kezemmel zörgettem-e be. A zene
tovább sziporkázott.
De a ház mélyéből lampion közeledett; a fatörzsek csíkokra szabdalták,
s olykor egészen eltakarták; dob alakú, holdszínű lampion volt. Magas
ember hozta. Arcát nem láttam, mert elvakított a fény. Kinyitotta a kaput, és
lassan mondta az én nyelvemen:
- Úgy látom, a tiszteletre méltó Hszi Peng enyhíteni akarja
magányomat. Bizonyára a kertet kívánja látni?
Felismertem egyik konzulunk nevét, és zavartan ismételtem: - A kertet?
- Az elágazó ösvények kertjét.
Valami megmozdult emlékezetemben, és érthetetlen biztonsággal
mondtam: