sorrendet, lefordítottam az egész művet: megállapítottam, hogy
egyetlenegyszer se használja az idő szót. A magyarázat nyilvánvaló: Az
elágazó ösvények kertje tökéletlen, de nem hamisított képe a világnak,
ahogy Cuj Pen felfogta. Newtonnal és Schopenhauerrel ellentétben az ön
őse nem hitt az állandó, abszolút időben. Az idők végtelen sorában hitt;
szétágazó, összefutó és párhuzamos idők szédítő és növekvő hálózatában.
Az egymáshoz közeledő, elágazó, megszakadó vagy évszázadokon át
egymást elkerülő időknek ez a szövevénye minden lehetőséget kimerít. Az
idők többségében nem létezünk; egyesekben ön létezik, és én nem,
másokban én létezem, és ön nem, máskor mind a ketten létezünk. Ebben a
jelenlegi időben, amelyet a szerencsés véletlennek köszönhetek, ön
megérkezett a házamba; egy másikban, miután keresztüljött a kertemen,
holtan talált, ismét másikban ugyanezeket a szavakat mondom, de csak
merő agyrém vagyok, kísértet.
- Mindegyikben – mondtam nem minden remegés nélkül – hálás
vagyok önnek, és tisztelem önt Cuj Pen kertjének helyreállításáért. - Nem mindegyikben – mondta halkan, és mosolygott. – Az idő folyton
elágazik megszámlálhatatlan jövők felé. Az egyikben ellensége vagyok
önnek.
Újra éreztem azt a zsibongást, amelyről már beszéltem. Úgy éreztem,
hogy a házat körülvevő nyirkos kertben végtelenül sok láthatatlan személy
nyüzsög. Albert és én voltunk ezek, titokzatosan, lázas tevékenységben,
számtalan alakban, az idő más és más dimenziójában. Felemeltem a
tekintetem, és a könnyű lidércnyomás egyszeriben eloszlott. A sárga és
fekete kertben csak egyetlen ember volt, de az olyan erőteljes, mint egy
szobor, ez az ember közeledett az ösvényen, és ez az ember Richard
Madden kapitány volt.