Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

szerint pedig egy Salto tartománybeli lovászlegény vagy vadász. Az
anyjával él a Los Laureles-kúria mögött.
Nyolcvanötben és nyolcvanhatban Montevideo városában nyaraltunk.
Nyolcvanhétben visszatértem Fray Bentosba. Persze érdeklődtem minden
ismerős felől, és végül az „időmérő Funes” felől is. Azt válaszolták, hogy a
San Francisco ültetvényen levetette egy frissen betört ló, és Funes örökre
nyomorék lett. Emlékszem, milyen borzongató bűvölettel hatott rám ez a
hír: egyetlenegyszer láttam, amikor lovon jöttünk San Franciscóból, és ő ott
ment fönn a magasban; unokabátyám, Bernardo szájából nagyon úgy
hangzott az eset, mint egy korábbi részletekből összetákolt álom. Hallottam,
hogy el se mozdul az ágyából, csak merőn néz egy fügefát az udvar
végében vagy egy pókhálót. Alkonyatkor megengedi, hogy odavigyék az
ablakba. Olyan büszke, hogy úgy tesz, mintha áldásos volna neki az
elszenvedett csapás... Kétszer láttam a rácsos ablakban, amely otrombán
jelképezte Funes örökös rabságát: először mozdulatlan volt, és be volt
hunyva a szeme; másodszor szintén mozdulatlan volt, és elmerült egy
illatos varádicság szemlélésében.
Akkoriban némi büszkeséggel láttam hozzá módszeres
latintanulmányaimhoz. A bőröndben ott volt Lhomond De viris illustribusa,
Quicherat Thesaurusa, Julius Caesar Commentariija és Plinius Naturalis
Historiájának egy páratlan kötete, amely meghaladta (és még mindig
meghaladja) szerény latintudásomat. Kis helyen mindennek híre megy;
Ireneo hamarosan tudomást szerzett part menti házában ezeknek a fura
könyveknek az érkezéséről. Írt nekem egy cikornyás és szertartásos hangú
levelet, amelyben megemlítette a „nyolcvannégy február hetediki”,
sajnálatosan futólagos találkozásunkat, méltatta azokat a dicsőséges
szolgálatokat, amelyeket nagybátyám, az ugyanabban az évben elhalálozott