Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

tekinthettem. Egyszer csak meghallottam Ireneo éles és csúfondáros
hangját. Ez a hang latinul beszélt; ez a hang (mely a homályból szólt)
komor gyönyörűséggel mondogatta beszédét vagy imáját vagy bűvigéit.
Római szavak csengtek a földes udvaron; félelemmel gondoltam rá, hogy
sose érnek véget, és megfejthetetlenek maradnak; azután abban a hatalmas
éjszakai párbeszédben megtudtam, hogy ezek a szavak a Naturalis Historia
hetedik könyve huszonnegyedik fejezetének első bekezdését alkotják. Ez a
fejezet az emlékezőtehetséget tárgyalja; utolsó szavai ezek voltak: ut nihil
non iisdem verbis redderetur auditum.
Ireneo pontosan ugyanolyan hangon azt mondta, hogy menjek be.
Ágyban volt, cigarettázott. Azt hiszem, hajnalig nem láttam az arcát.
Mintha most is előttem volna cigarettájának pillanatokra felizzó parazsa.
Valami nyirkos szag volt a szobában. Leültem; megint elmondtam a
táviratnak és apám betegségének történetét.
Most jutok az elbeszélésem nehezéhez. Írásom ugyanis (ideje, hogy
megtudja már az olvasó) nem másról szól, mint erről az immár fél
évszázados párbeszédről. Nem próbálom meg felidézni Ireneo szavait, azok
már elszálltak örökre. Inkább híven összefoglalom azt a sok mindent, amit
mondott. A közvetett beszámoló csak tapogatódzó és erőtlen; tudom, hogy
lerontom elbeszélésem hatását; képzeljék el, olvasóim, hogy mennyi
hevenyészett mondat zúdult rám akkor éjszaka.
Ireneo először is elsorolta latinul és spanyolul a bámulatos
emlékezőtehetségnek a Naturalis Historiában található eseteit: Kürosz
perzsa király név szerint ismerte hadainak minden katonáját; Mithridatész
Eupatór a birodalmának mind a huszonkét nyelvén gyakorolta az
igazságszolgáltatást; Szimónidész feltalálta a mnemotechnikát;
Métrodórosz azzal virtuskodott, hogy amit egyszer hallott, híven