Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

elismételte. Látható őszinteséggel csodálkozott rajta, hogy ilyesmik
csodálatba ejtették az embereket. Kijelentette, hogy egész addig az esős
délutánig, míg le nem dobta a szürke, ő is olyan volt, mint a többi
közönséges halandó: süket és vak, gyorsan felejtő golyhó. (Próbáltam
eszébe juttatni, hogy milyen pontosan érzékelte az időt, milyen jól
emlékezett a nevekre; de ügyet se vetett rám.) Tizenkilenc évig mintegy
álomban élt; csak nézett, de nem látott, csak hallgatott, de nem hallott, és
elfelejtett mindent, majdnem mindent. Amikor leesett, elvesztette az
eszméletét; amint magához tért, szinte elviselhetetlenül gazdagnak és
szemléletesnek érezte a jelen világát, s benne ott éltek a legrégibb és
legköznapibb emlékek is. Hamarosan rájött, hogy nyomorék lett. Alig
törődött vele. Úgy gondolta (úgy érezte), hogy a mozdulatlanság a lehető
legcsekélyebb ár érte. Mert most csalhatatlan lett az észlelő- és
emlékezőképessége.
Mi egy pillantással három poharat észlelünk az asztalon; Funes pedig
egy szőlőlugas minden szárát és fürtjét és gyümölcsét. Tudta az 1882.
április 30-án reggel látott déli felhők alakját, és emlékezetében képes volt
összehasonlítani egy csupán egyszer látott bőrkötéses könyv erezetével és
egy tajték körvonalaival, melyet egy evező kavart fel a Río Negrón,
közvetlenül a Quebracho-forradalom előtt. Nem egyszerű emlékei voltak;
minden látvány hőmérsékleti, izomerő- stb. képzetekhez kapcsolódott nála.
Föl tudott idézni minden álmot, minden félálmot. Kétszer-háromszor egy
teljes napot is fölidézett; közben sose habozott, mégis minden fölidézés egy
teljes napig tartott. „Nekem magamnak több emlékem van, mint
valamennyi embernek együttvéve, mióta világ a világ” – mondta. Meg ezt
is: „Az én álmom olyan, mint a maguk ébrenléte.” Meg hajnal felé ezt is:
„Uram, az én emlékezetem olyan, mint egy szeméttároló.” Egy mértani