Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

kerület a táblán, egy derékszögű háromszög, egy rombusz olyan idom, amit
képesek vagyunk teljesen áttekinteni; ugyanígy volt Ireneo egy csikó
összekuszálódott sörényével, egy marhacsordával a hegyoldalban, a folyton
változó tűzzel és a számtalan sok hamudarabkával, egy halott sokféle
arcával a hosszú virrasztóban. Ki tudja, hány csillagot látott az égen?
Ezeket mondta el: se akkor, se azután nem vontam kétségbe. Akkoriban
nem volt se mozgókép, se fonográf, mégis alig lehetséges, sőt hihetetlen,
hogy senki se vizsgálta meg Funest. Tény, hogy amit halogathatunk, azt
mindig halogatjuk; talán mindnyájan mélységesen meg vagyunk győződve
a halhatatlanságunkról meg arról, hogy előbb-utóbb minden ember mindent
megtesz, és mindent megtud.
Funes hangja tovább szólt a sötétből.
Elmondta, hogy 1886 körül kidolgozott egy eredeti számrendszert, és
alig pár nap alatt túljutott a huszonnégyezren. Nem írta le, mert amit
egyszer elgondolt, az nem homályosult el többé a fejében. Azt hiszem,
zavarta, hogy az arab „harminchárom” jelölésére egyetlen szó és egyetlen
jel helyett két jelre és két szóra van szükség, s elsősorban ez a gondolat
vezette. Azután a többi számra is alkalmazta ezt az oktalan elvet. Hétezer-
tizenhárom helyett például azt mondta, hogy Máximo Pérez; hétezer-
tizennégy helyett azt, hogy A vasút; más számok helyett, hogy Luis Melián
Lafinur, Olimar, kén, treff, a bálna, a gáz, a kávéskanna, Napóleon, Agustín
de Vedia. Ötszáz helyett azt mondta: kilenc. Minden szónak külön jele volt,
valami védjegyféléje; utóbb már egyre bonyolultabbak lettek... Próbáltam
megmagyarázni neki, hogy az összefüggéstelen szavak szeszélyes sora
homlokegyenest ellenkezik minden számrendszerrel. Mondtam neki, hogy
ha azt mondjuk, 365, ez három százast, hat tízest, öt egyest jelent; ennek az