London és New York ádáz ragyogással, nyomasztóan telepedett rá az
emberek képzeletére; de zsúfolt tornyaikban vagy rohanó sugárutaikon
senki se érezte egy olyan fáradhatatlan valóság hevét és szorítását, amilyen
a szerencsétlen Ireneóra nehezedett éjjel-nappal abban a szegény kis dél-
amerikai külvárosban. Alig-alig tudott aludni. Az alvás a világból való
kikapcsolódás; Funes, amint hanyatt feküdt ott a sötétben az ágyán, a
környező házak minden rését és minden cirádáját pontosan elképzelte.
(Ismétlem, hogy a legjelentéktelenebb emléke is tüzetesebb és elevenebb
volt, mint a mi észleletünk a testi gyönyör vagy a testi fájdalom nyomán.)
Kelet felé, egy beépítetlen teleksoron, új, ismeretlen házakat emeltek. Funes
feketének, tömörnek képzelte őket, mintha összefüggő homályból épültek
volna; ha aludni akart, arrafelé fordította az arcát. Folyó fenekére is szokta
képzelni magát, amint ringatja és szétoszlatja az áradat.
Könnyűszerrel megtanult angolul, franciául, portugálul, latinul. De
azért, azt hiszem, nem volt erős oldala a gondolkodás. A gondolkodás azt
jelenti, hogy eltekintünk eltérésektől, általánosítunk, elvonatkoztatunk.
Funes zsúfolt világában csakis részletek voltak, szinte közvetlen részletek.
Félénk hajnali világosság hatolt be a földes udvarra.
Ekkor megláttam az egész éjjel hallott hang arcát is. Ireneo tizenkilenc
éves volt; 1868-ban született. Lenyűgözőnek találtam; maradandóbbnak,
mint a bronz, ősibbnek, mint Egyiptom, régibbnek, mint a próféciák és a
piramisok. Arra gondoltam, hogy minden szavam (minden rezdülésem)
fennmarad könyörtelen emlékezetében; megbénított a félelem, hogy sok-
sok hiábavaló mozdulatot teszek.
Ireneo Funes 1889-ben halt meg, tüdőpangásban.
1942