neki, hogy az olyan hősies nemzetek, mint az angol, szinte
legyőzhetetlenek. Beszélgetőtársam bólintott, de aztán mosolyogva
megjegyezte, hogy ő nem angol, hanem dungarvani ír. De azzal el is
hallgatott, mintha titkot kottyantott volna ki.
Vacsora után kimentünk, hogy megnézzük az eget. Derült volt, de a
csipkés déli hegygerinc mögött cikázó villámok szövedéke újabb vihart
ígért. Az elhanyagolt ebédlőben a vacsorát felszolgáló cseléd egy üveg
rumot tett elénk. Sokáig, némán iszogattunk.
Nem tudom, hány óra lehetett, amikor rádöbbentem, hogy alaposan
lerészegedtem, és ki tudja, miféle ötlettől, lelkesedéstől vagy unalomtól
hajtva a sebhelyre tereltem a szót. Az Angol arca elkomorult, és néhány
pillanatig azt hittem, nyomban kidob a házból. De aztán a megszokott
hangján szólalt meg:
- Elmondom a sebhely történetét, de csak akkor, ha szépítés nélkül, a
teljes gyalázatra kíváncsi.
Bólintottam. Íme a történet, amelyet angollal és olykor portugállal
kevert spanyol nyelven előadott:
„1922 körül, Connaught egyik városában én is ott voltam az Írország
függetlenségéért küzdő összeesküvők közt. Akkori bajtársaim közül
néhányan ma békés polgárokként élnek valahol, mások különös
sorsfordulattal angol zászló alatt csatáznak a tengereken vagy a sivatagban;
mind közül a legderekabb egy kaszárnyaudvaron végezte egy hajnalon,
amikor egy csapat álmodozó agyonlövette, sokan mások pedig (és nem is a
legbalszerencsésebbek) a polgárháború névtelen, majdhogynem titkos
csatáiban estek el. Köztársaságpártiak és katolikusok voltunk, és azt
hiszem, igazi romantikus lelkek. Írország nemcsak az eszményi jövőt és az