Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

elviselhetetlen jelent testesítette meg számunkra, hanem a szeretett és
keserű mitológiát is, a kerek vártornyokat, a rőt lápvidéket, a Parnell
elűzetését meg a bikák elrablását megéneklő hősi eposzokat, amelyek sok-
sok változata hol bikákról, hol halakról, hol hegyekről szól... Egy
feledhetetlen alkonyon csatlakozott hozzánk egy munsteri hívünk, bizonyos
John Vincent Moon.
Alig volt több húszévesnél. Vékonydongájú, puhány legénynek látszott,
akiről az ember nyomban azt gondolja, hogy gerinctelen. Nagy
buzgalommal és szinte hivalkodva tanulmányozott lapról lapra valami
kommunista kézikönyvet, és minden vitát a dialektikus materializmus
érveivel zárt le. Az ember sokféle okból gyűlölhet vagy szerethet valakit:
Moon a világ egész történetét rideg gazdasági ellentétekre egyszerűsítette.
Azt állította, hogy a forradalom győzelme eleve elrendeltetett. Mondtam
neki, hogy egy igazi gentleman csak vesztett ügy mellett áll ki... Közben
késő éjszaka lett: mi meg csak vitatkoztunk tovább a folyosón, a lépcsőn,
aztán a girbegurba utcákon. Nem is annyira Moon kijelentései döbbentettek
meg, inkább az az ellentmondást nem tűrő hangnem, amelyet használt. Új
bajtársunk nem érvelt: gőgösen és némi éllel a hangjában kinyilatkoztatott.
Ahogy a város utolsó házaihoz értünk, hirtelen lövöldözés torpantott
meg bennünket. (Egy gyár vagy kaszárnya magas kőfala mellett jártunk.)
Befutottunk egy földes utcába; egy felgyújtott ház tüzének fényében
hatalmasnak tetsző katona toppant elénk. Ránk ordított, hogy álljunk meg.
Futni kezdtem, de a társam nem követett. Hátranéztem: John Vincent Moon
mozdulatlanul állt, mint akit lenyűgözött, szinte kővé dermesztett a rémület.
Visszamentem, egyetlen ütéssel leterítettem a katonát, megráztam Vincent
Moont, jól leteremtettem, és ráparancsoltam, hogy kövessen. A karjánál
fogva kellett magammal rángatnom; a félelem hatalma megbénította.