Futottunk az égő házak lyuggatta éjszakában. Fegyverropogás járt a
nyomunkban; egy golyó súrolta Moon jobb vállát, és ahogy a fenyők közt
menekültünk, halkan felzokogott.
1922 őszén Berkeley tábornok birtokán volt a szállásom. A tábornok
(akivel sohasem találkoztam) éppen Bengáliában teljesített valamiféle
hivatali szolgálatot; az épület nem volt ugyan százévesnél régebbi, de már
ugyancsak pusztulásnak indult, és félhomályos belsejét számtalan
kanyargós folyosó és céltalan előszoba tette áttekinthetetlenné. A
földszintet teljesen elfoglalta a házi múzeum és a hatalmas könyvtár:
vitatható, érdektelen könyvek tömege, amelyek valahogy
elválaszthatatlanok a 19. század történetétől; nishapuri szablyák,
amelyeknek befejezetlen köríve mintha még mindig őrizné a csaták viharát
és viszontagságait. Ha jól emlékszem, a hátsó ajtón át mentünk be. Moon
még mindig reszketve, kiszáradt torokkal azt suttogta, hogy az éjszaka
rendkívül érdekes tapasztalatokkal szolgált; teát főztem neki; elláttam a
»sebét«, amely csak felszínes horzsolásnak bizonyult. Egyszer csak
zavartan azt motyogta:
- Ön bizony nagy kockázatot vállalt.
Mondtam neki, hogy szóra sem érdemes. (A polgárháborúban már
megszoktam az ilyesféle kalandokat, ugyanakkor egyetlen társunk elfogása
is veszélybe sodorhatta volna ügyünket.)
Moon másnapra visszanyerte lélekjelenlétét. Elfogadta a cigarettát,
amivel megkínáltam, és szigorúan kikérdezett »forradalmi pártunk
gazdasági erőforrásairól«. Igen éleselméjűen kérdezett, én meg (az
igazságnak megfelelően) azt válaszoltam, hogy rosszul állunk. Délről
súlyos ágyúdörgés hallatszott. Mondtam Moonnak, hogy várnak a társaink.
A köpönyegem meg a pisztolyom fenn maradt a szobámban; mire lehoztam