Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

őket, Moon már behunyt szemmel feküdt a kereveten. Bizonygatta, hogy
lázas, eljátszotta, hogy fájdalmas görcsbe rándul a válla.
Akkor értettem meg, hogy a gyávasága gyógyíthatatlan. Odavetettem,
hogy vigyázzon magára, azzal útnak indultam. A rettegő ember láttán
elöntött a szégyenpír, mintha én lettem volna a gyáva, nem Vincent Moon.
Amit egy ember tesz, azt mindannyian tesszük. Ezért nem igazságtalan,
hogy az egész emberiségnek bűnhődnie kell egy kertben elkövetett,
egyetlen árulásért; és ezért nem igazságtalan, hogy egyetlen zsidó
kereszthalála mindenkit megváltson. Lehet, hogy Schopenhauernek van
igaza: én mindenki vagyok, bármelyik ember azonos az egész
emberiséggel, Shakespeare a nyomorult John Vincent Moonnal.
Kilenc napot töltöttünk a tábornok hatalmas házában. A háború
szörnyűségeiről és dicsőségéről most nem beszélek; most e szégyenletes
seb történetét akarom elmondani. Emlékezetemben az a kilenc nap
egyetleneggyé olvad össze, az utolsó előtti nap kivételével, amikor a mieink
betörtek egy laktanyába, és bosszút állhattunk azért a tizenhat társunkért,
akiket Elphinnél géppuskáztak le. Hajnalban lopóztam ki a házból, a
félhomály leple alatt. Sötétedéskor tértem vissza. Társam az emeleten várt:
a sebe miatt még a földszintre sem tudott lejönni. Az emlékeimben mindig
F. N. Maude vagy Clausewitz valamelyik stratégiai könyvével a kezében
jelenik meg. »A tüzérséget tartom a legjobb fegyvernemnek« – jelentette ki
egy éjjel. Sokat kérdezgetett a terveinkről, szívesen bírálgatta, módosítgatta
őket. Gyakran ostorozta »szánalmas gazdasági alapjainkat« is; és a maga
dogmatikus, borúlátó módján teljes összeomlást jósolt. »C’est une affaire
flambée« – dörmögte. Hogy testi gyávaságát jelentéktelenebbnek mutassa,
még jobban fitogtatta szellemi fölényét. Így telt el jól-rosszul kilenc nap.