A tizediken a város végleg elesett, és a Black and Tans kezére került.
Fölényes, néma lovas járőrök ellenőrizték az utakat; hamu és füst szállt a
szélben; az egyik sarkon holttest hevert, de az emlékezetem még ennél is
élesebben őrzi annak a főtér közepén felállított bábunak a képét, amelyiken
a katonák végeérhetetlenül gyakorolták a célba lövést... Még alig pirkadt,
amikor elmentem; délben értem vissza. Moon a könyvtárszobában beszélt
valakivel; a hanghordozása elárulta, hogy telefonál. Aztán egyszerre a
nevemet hallottam; meg azt, hogy hét óra tájban leszek otthon, és aztán még
azt is, hogy azt tanácsolja, akkor tartóztassanak le, amikor átvágok a kerten.
Észszerű gondolkodású barátom észszerűen eladott az ellenségnek.
Hallottam, ahogy személyes biztonságának garantálását kéri cserébe.
A történetem fonala itt összekuszálódik és megszakad. Tudom, hogy
üldözőbe vettem az árulót a sötét folyosók nyomasztó útvesztőjében és a
szédítően meredek lépcsőkön. Moon jól ismerte a házat, sokkal jobban,
mint én. Egyszer-kétszer szem elől is tévesztettem. De még mielőtt a
katonák letartóztattak volna, sarokba szorítottam. Lekaptam egy szablyát a
tábornok fegyvergyűjteményéből, és az acél félholddal örökre jelet
rajzoltam az arcára: egy vérző félholdat.
Nos, Borges, önnek mint ismeretlennek, íme, megtettem a
vallomásomat. Így nem fáj annyira a megvetése.”
Beszélgetőtársam itt elhallgatott. Láttam, hogy reszket a keze.
- Na és Moon? – kérdeztem.
- Zsebre tette a júdáspénzt, és Brazíliába menekült. De aznap délután
még látta, ahogy a téren részeg katonák lövöldöznek egy bábura.
Hiába vártam a történet folytatására. Végül rászóltam, hogy mondja már
tovább.