háromévi háborút a Kárpátokban és háromezer évi elnyomatást és
pogromokat. Az R emeleten kapott szobát, azzal a suite-tel szemben,
amelyet kellő pompával foglalt el a galileai tetrarcha. Jarmolinsky
megvacsorázott, másnapra halasztotta az ismeretlen város megtekintését,
elrendezte egy placard-ban sok könyvét és nagyon kevés holmiját, s éjfél
előtt eloltotta a lámpát. (Ezt vallotta a tetrarcha sofőrje, aki a szomszéd
szobában aludt.) Negyedikén délelőtt tizenegy óra három perckor a
Yiddische Zeitung egyik szerkesztője hívta telefonon; Jarmolinsky doktor
nem vette fel a kagylót; ott találták a szobájában, kissé már megkékült
arccal, jóformán meztelenül egy nagy, anakronisztikus köpeny alatt. A
folyosóra nyíló ajtótól nem messze hevert; mellkasát mély késszúrás
hasította fel. Néhány óra múlva ugyanabban a szobában, újságírók,
fényképészek és rendőrök között, Treviranus rendőrkapitány és Lönnrot
higgadtan vitatta a problémát.
- Nem kell nagy feneket keríteni a dolognak – mondta Treviranus,
tekintélyes szivart forgatva. – Mindnyájan tudjuk, hogy a galileai tetrarcha
birtokában vannak a világ legszebb zafírjai. Valaki el akarta lopni őket, és
tévedésből ide hatolt be. Jarmolinsky felébredt; a tolvaj kénytelen volt
megölni. Mit szól hozzá? - Lehetséges, de nem érdekes – válaszolta Lönnrot. – Azt felelheti erre,
hogy a valóság a legkevésbé sem köteles érdekes lenni. Mire én azt felelem,
hogy a valóság mentesülhet ettől a kötelezettségtől, de a hipotézis nem.
Abba, amit ön hevenyészve előadott, jócskán belejátszik a véletlen. Egy
rabbi fekszik itt holtan; én inkább egy tisztán rabbinusi magyarázatot
szeretnék, nem egy képzelt tolvaj képzelt baklövését.
Treviranus rosszkedvűen vágott vissza: