Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

üldögélő nyomozást. Arra gondolt, hogy egy névtelen háromszögben és egy
poros görög szóban rejlik a gyilkosságok magyarázata. Kristálytisztának
tűnt előtte a rejtély; restellte, hogy száz napot áldozott rá.
A vonat egy csendes teherállomáson állt meg. Lönnrot kiszállt. Afféle
rideg este volt, amelyet hajnalnak vélhetne az ember. A homályos síkon
nyirkos és hideg volt a levegő. Lönnrot nekivágott a mezőnek. Kutyákat
látott, szekeret látott egy kihalt úton, látta a horizontot, látott egy ezüstös
szőrű lovat, amely egy pocsolya undok vizét itta. Már sötétedett, amikor
meglátta a Triste-le-Roy villa négyszögű verandáját, szinte olyan magas
volt, mint a környező fekete eukaliptuszok. Arra gondolt, hogy csupán egy
napkelte és egy napnyugta (egy ódon ragyogás keleten és egy nyugaton)
választja el a Név kutatóinak áhított órájától.
Rozsdás rácsos kerítés rajzolta ki a villa kertjének szabálytalan
körvonalát. A főkapu zárva volt. Lönnrot nem nagyon remélhette, hogy
bejut, de körbejárta az egészet. Ismét az áthatolhatatlan kapu elé érve, szinte
gépiesen benyúlt a rácsok közé, és tolózárra bukkant. Meglepte a vas
csikorgása. A kapu buzgó tehetetlenséggel szélesre tárult.
Lönnrot elindult az eukaliptuszok közt, száraz vörös levelek egymásba
vesző nemzedékein taposva. A Triste-le-Roy villa épülete közelről nézve
dúskált a fölösleges szimmetriákban és eszelős ismétlésekben: egy sötét
falmélyedés fagyos Dianájának egy másik mélyedésben újabb Diana felelt
meg; egyik erkély a másik erkélyben tükröződött; páros lépcsőfeljárók
tárulkoztak páros korlát között. Egy kétarcú Hermész rémséges árnyékot
vetett. Lönnrot körüljárta a házat, ahogy előbb körüljárta a kertet. Alaposan
szemügyre vette; a terasz szintje alatt keskeny zsalugátert látott.
Belökte: néhány márványlépcső egy alagsorba vezetett le. Lönnrot, aki
már kezdte sejteni az építész elképzeléseit, gyanította, hogy az alagsor túlsó