végében újabb lépcsők lesznek. Megtalálta, felnyúlt, és kinyitotta a kijárati
csapóajtót.
Valami csillogás egy ablakhoz irányította. Kitárta: a sárga, kerek hold
két bedeszkázott kutat fedett fel a szomorú kertben. Lönnrot bejárta a házat.
Előszobákon és galériákon keresztül egyforma belső udvarokba jutott, s
többször is ugyanabba az udvarba. Poros lépcsőkön körfolyosókra baktatott
fel; végtelenül megsokszorozódott szembenéző tükrökben; belefáradt az
ablakok nyitogatásába, melyek más-más magasságból és más-más szögből
ugyanazt a sivár kertet tárták fel odakint; bent sárga huzatos bútorok és
tarlatánba burkolt csillárok. Egy hálószoba megállította; ebben a hálóban
egyetlen szál virág volt porcelánvázában; a réges-régi szirmok az első
érintésre lehulltak. A második emeleten, a legfelsőn, a ház mérhetetlennek,
egyre tágasabbnak rémlett. Nem olyan nagy ez a ház, gondolta. A homály, a
szimmetria, a temérdek tükör, a sok év, a tájékozatlanságom, a magány
növeli meg.
Egy csigalépcsőn a verandára jutott. A kora esti holdvilág áttört az
ablakok rombuszain; sárgák, pirosak és zöldek voltak. Meghökkentő és
szédítő emlék torpantotta meg.
Két kis termetű, vad és izmos férfi rohant rá, és lefegyverezte; egy
másik, magasabb, komoran köszöntötte, és így szólt:
- Igazán kedves. Megtakarított nekünk egy éjszakát és egy napot.
Red Scharlach volt. A másik kettő megkötözte Lönnrotot. Végül neki is
megjött a hangja. - Scharlach, maga a Titkos Nevet keresi?
Scharlach csak állt szenvtelenül. Nem vett részt a rövid küzdelemben,
éppen csak kinyújtotta a kezét, hogy átvegye Lönnrot revolverét.