Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

szenvedélyes magyar muzsikát hoz. Megjelenik az első látogató,
megismétli az első felvonás első jelenetében mondott szavait. Roemerstadt
nem csodálkozik, s a néző rájön, hogy ő a szerencsétlen Jaroslav Kubín. A
dráma nem történt meg: önmagába visszatérő lázálom csupán, amelyet
Kubín él át és újraél – vég nélkül.
Hladík sohasem tette fel magában a kérdést, hogy a tévedések e
tragikomédiája silány-e vagy csodálatos, törvényszerű-e vagy esetleges. A
felvázolt cselekményben ösztönösen rátalált arra az ötletre, amelynek
segítségével eltakarhatja fogyatkozásait, gyakorolhatja mindazt, ami örömet
szerez neki, és (jelképesen) feltárhatja életének lényegét. Már befejezte az
első felvonást és néhány jelenetet a harmadikból; a mű időmértékes jellege
lehetővé tette, hogy újra és újra átvizsgálja és javítgassa a hexametereket
anélkül, hogy a szöveg a szeme előtt lenne. Arra gondolt, hogy még két
felvonás hiányzik, és ő nemsokára meghal. A sötétben Istenhez szólt: „Ha
valami módon létezem, és nem csak az egyik másolatod és hibád vagyok,
akkor Az ellenségek szerzőjeként létezem. Hogy ezt a drámát
befejezhessem, amely igazolhatna engem és Téged, még egy évet kérek
Tőled. Ajándékozz meg ezzel az évvel. Te, aki a századok és az idő ura
vagy.” Ez volt az utolsó, a legkegyetlenebb éjszaka, de tíz perc múlva
elborította az álom, mint valami sötét víztömeg.
Hajnal felé azt álmodta, hogy elrejtőzött a Clementinum könyvtár egyik
hajójában. Egy fekete szemüveges könyvtáros megkérdezte: „Mit keres?”
Hladík azt felelte: „Istent keresem.” A könyvtáros azt mondta: „Isten a
Clementinum négyszázezer kötete közt van, az egyik kötet egyik lapjának
egyik betűjében. Szüleim és szüleim szülei is keresték már ezt a betűt; én
belevakultam a keresésbe.” Levette a szemüvegét, és Hladík látta, hogy a
szeme halott. Belépett egy olvasó, visszaadott egy atlaszt. „Ez az atlasz