Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

használhatatlan” – mondta, és átadta Hladíknak. Ő találomra felütötte.
Szédelegve nézte India térképét. Hirtelen határozott mozdulattal rábökött az
egyik parányi betűre. Ekkor egy hangot hallott: „A munkádhoz szükséges
idő engedélyeztetett.” Ekkor Hladík felébredt.
Eszébe jutott, hogy az emberek álma Istentől való, és Maimonidész azt
írta, hogy ha egy álomban a szavak tiszták és világosak, és nem látható az,
aki kimondja őket, akkor azok Isten szavai. Felöltözött. A katonák beléptek
a cellába, és felszólították, hogy kövesse őket.
Az ajtó túlsó oldalára Hladík eddig galériák, lépcsők és pavilonok
labirintusát képzelte. A valóság nem volt ilyen gazdag: egyetlen vaslépcsőn
mentek le egy szűk hátsó udvarra. Katonák (némelyikük kigombolt
zubbonyban) bámészkodtak egy motorbicikli körül, és vitatkoztak. Az
őrmester ránézett az órájára: nyolc óra negyvennégy perc volt. Várni kellett
kilencig. Hladík, aki inkább jelentéktelennek, mint szerencsétlennek
látszott, leült egy rakás tűzifára. Észrevette, hogy a katonák kerülik a
tekintetét. A várakozás megkönnyítésére az őrmester cigarettával kínálta.
Hladík nem dohányzott, de udvariasságból vagy alázatból elfogadta. Mikor
rágyújtott, észrevette, hogy reszket a keze. Az idő beborult; a katonák
halkan beszélgettek, mintha ő máris halott lenne. Hasztalanul igyekezett
visszaemlékezni arra a nőre, akit Julia von Weidenau jelképezett...
A szakasz felsorakozott, és vigyázzba állt. Hladík, akit a börtön falához
állítottak, várta a sortüzet. Valakinek az a félelme támadt, hogy
összevéreződik a fal; ekkor utasították a vádlottat, hogy lépjen kicsit
előbbre. Hladíknak furcsa módon a fényképész jutott eszébe, ahogy a
felvétel előtt igazgatja a modellt. Nehéz esőcsepp érte a halántékát, és
lassan lefelé gördült az arcán; az őrmester kiadta a végső parancsot.
A fizikai világ megállt.