Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

A fegyverek Hladíkra irányultak, de az emberek, akik a megölésére
készültek, nem mozdultak. Az őrmester karja befejezetlen mozdulatba
merevedett. Az udvar kövére egy méh mozdulatlan árnyékot vetett. Szellő
se rebbent, akár egy festményen. Hladík megpróbált felkiáltani, kiadni
egyetlen hangot, megmozdítani a kezét. Rájött, hogy megbénult. Nem ért el
hozzá a megállított világ legkisebb nesze sem. Arra gondolt: „A pokolban
vagyok, meghaltam.” Arra gondolt: „Megbolondultam.” Arra gondolt:
„Megállt az idő.” De aztán az jutott eszébe, hogy az idővel együtt az ő
gondolatai is megálltak volna. Próbát akart tenni: ajkának mozdítása nélkül
elmondta Vergilius titokzatos negyedik eklogáját. Elképzelte, hogy az
immár távoli katonák osztják szorongását; szólni akart hozzájuk.
Elcsodálkozott, hogy nem érez fáradtságot, még a hosszú, mozdulatlan
állással járó szédülést sem érzi. Nem tudni, mennyi idő után elaludt. Mikor
felébredt, a világ még mindig mozdulatlan volt, és süket. Az arcán még nem
futott végig az esőcsepp, az udvar kövén mozdulatlannak látta a méh
árnyékát, eldobott cigarettájának füstje még mindig nem oszlott el. És még
egy egész „nap” telt el, mire Hladík megértette a dolgot.
Egy teljes évet kért Istentől, hogy befejezhesse a művét; a Mindenható
adott neki egy évet. Isten az ő kedvéért titokban csodát tett. A német golyó
megöli majd a kiszabott időben, de az ő agyában a parancs kiadása és
végrehajtása közt egy év telik el. Zavara elképedéssé vált, az elképedés
beletörődéssé, majd azon nyomban hálává.
Más dokumentum nem állt rendelkezésére, csak a saját
emlékezőtehetsége. Minden egyes hexameter kidolgozása, amit csak
művéhez hozzáírt, olyan jótékony szigort kényszerített rá, amilyenről nem
is álmodnak azok, akik ideiglenes és homályos szakaszokba bocsátkoznak,
és aztán el is felejtik műveiket. Nem az utókor számára dolgozott, nem is