misztériumának megfejtéséhez; őneki mindez elmélkedés, elemzés,
történelmi és filológiai viták tárgya, büszkeség, öröm és rémület forrása
volt. Ezek töltötték be és ezek kötötték gúzsba az életét. Aki átfutja ezt a
cikket, nyomban észre kell vennie, hogy csakis Runeberg
végkövetkeztetéseit tartalmazza, sem a dialektikáját, sem a bizonyítékait.
Bizonyára azt is észreveszi valaki, hogy a végkövetkeztetés kétségtelenül
megelőzte a „bizonyítást”. Ki adja bizonyítékok keresésére a fejét, ha nem
hisz abban, amit bizonyítani akar, vagy nem szívügye annak hirdetése?
A Kristus och Judas első kiadásában ez az ellentmondást nem tűrő
mottó olvasható, melynek értelmét évek múlva maga Nils Runeberg
tágította ki iszonyatos mértékben: „Nemcsak egyvalami, hanem minden
hamis, amit a hagyomány Iskarióti Júdásnak tulajdonít.” (De Quincey,
1857) Egy német gondolkodó nyomán De Quincey arra a következtetésre
jutott, hogy Júdás csak azért árulta el Jézust, hogy így kényszerítse
istenségének kinyilvánítására, és hogy nagy felkelést robbantson ki a római
elnyomás ellen; Runeberg viszont metafizikai természetű magyarázatot
javasol. Ügyesen azzal kezdi, hogy rávilágít Júdás tettének
fölöslegességére. Kijelenti (mint Robertson), hogy a mester naponta
prédikált a zsinagógában, és csodákat művelt ezres tömegek előtt, ezért az ő
azonosításához nem szükséges egy apostol árulása. Pedig megtörtént. A
Szentírásban nem lehet hiba, arra még gondolni se lehet; arra meg még
kevésbé, hogy a véletlen is közrejátszhatott a világtörténelem legfontosabb
eseményében. Ergo nem volt véletlen Júdás árulása; előre elrendelt
cselekedet volt, megvan a maga titokzatos helye a megváltás menetében.
Runeberg így folytatja: az Ige, amikor testté lett, a mindenütt
jelenvalóságból a térbe került, az örökkévalóságból a történelembe, a
határtalan boldogságból a változásba és a halálba; hogy az emberiség méltó
blacktrush
(BlackTrush)
#1