Runeberg szerint egészen más indoka volt: a túlzott, már-már határtalan
aszkézis. Az aszkéta, hogy Istent dicsőítse, megalázza és sanyargatja testét;
Júdás a lelkével tette ugyanezt. Lemondott a becsületről, a jóságról, a
békéről, a mennyek országáról, mint mások – kevésbé hősiesen – az
élvezetről. Szörnyű józansággal előre megfontolta vétkeit. A
házasságtörésben van valami gyöngédség és önfeláldozás; a gyilkosságban
bátorság; a szentségtörésben és az istenkáromlásban bizonyos sátáni fény.
Júdás nem engedte, hogy akármilyen erény is beszennyezze ezt a két bűnét:
a bizalommal való visszaélést (Jn 12,6) és az árulást. Roppant
alázatossággal járt el, méltatlannak érezte magát arra, hogy jó legyen. Pál
apostol azt írja: „Aki dicsekedik, az Úrban dicsekedjék.” (1Kor 1,31); Júdás
a poklot kereste, mert elég volt neki az Úr boldogsága. Úgy gondolta, hogy
a boldogság, mint a jóság is, isteni sajátság, és nem szabad, hogy emberek
bitorolják őket.
Sokan felfedezték, post factum, hogy Runeberg eleinte még
megalapozottnak tetsző gondolatmenetében már ott rejlik későbbi
különcsége, és hogy a Den hemlige Frälsaren csupán a Kristus och Judas
elfajult vagy elkeseredett változata. 1907 vége felé Runeberg befejezte és
kijavította a kéziratát; majdnem két év telt el, mire nyomdába adta. 1909
októberében jelent meg a könyv Erik Erfjord dán hebraista (homályos, már-
már érthetetlen) előszavával, és ezzel az álnok mottóval: „A világban volt,
és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt.” (Jn 1,10) Maga a
gondolatmenet nem bonyolult, bár a végkövetkeztetés rettenetes. Isten azért
alacsonyította emberré magát – magyarázza Nils Runeberg –, hogy
megváltsa az emberiséget; feltételezhetjük, hogy az általa hozott áldozat
teljes, tökéletes és hiánytalanul érvényes volt. Istenkáromlás lenne, ha csak
arra korlátoznánk a szenvedését, hogy egy délután meghalt a keresztfán.
[ 19 ][ 20 ][ 21 ]