Csak egyre kérem, mielőtt egymásnak ugrunk. Hogy ebbe a harcba
éppúgy adja bele az egész szívét és minden ügyességét, mint abba a hét év
előttibe, amikor a bátyámat megölte.
Martín Fierro, egész beszélgetésük során talán először, gyűlöletet hallott
kicsendülni a hangjából. Ez felkorbácsolta a vérét. Egymásnak ugrottak.
Kés villant, és végigszántott a néger arcán.
Van az estének egy órája, amikor a puszta mintha mondani akarna
valamit; sohasem mondja ki, vagy talán kimondja, de nem halljuk, vagy
talán halljuk is, de lefordíthatatlan, mint a zene... Recabarren a dikóján
fekve látta, hogyan ér véget a dolog. Egy támadás, a néger hátralép, elveszti
az egyensúlyát, úgy tesz, mintha arcon akarná döfni ellenfelét, és teljes
erejét beleadva átdöfi a másiknak a hasát. Aztán még egy szúrás, ezt nem
látja jól a szatócs, és Fierro nem kel föl többé. A néger mozdulatlanul áll,
mintha őrködnék a másik kínos agóniája fölött. Aztán beletörli véres kését a
fűbe, s elindul lassan a házak felé. Hátra se néz. Betöltötte igazságtevői
tisztét, s ő most már senki. Jobban mondva ő lett a másik: nincs már
rendeltetése a földön, és megölt egy embert.
