Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

mintha üvegfal választaná el őket egymástól, mert az ember az időben, a
folyamatosságban él, ez a bűvös állat pedig a jelenvalóságban, a pillanat
örökkévalóságában.
Ott állt a vonat az utolsó előtti vágányon. Dahlmann sorra járta a
kocsikat, és talált egyet, amely majdnem üres volt. A bőröndjét föltette a
csomagtartóba; amikor a vonat elindult, kinyitotta a bőröndöt, és némi
habozás után kivette belőle az Ezeregyéjszaka első kötetét. Ez a könyv oly
szoros kapcsolatban van balsorsa történetével, hogy ha vele utazik, azt
juttatja kifejezésre, ez a balsors véget ért, s ő titkos és hetyke kihívást intéz
vele a rontás kudarcra kárhoztatott erőihez.
A vonat mellett kétoldalt kültelkekre szakadozott a város: ez a kép,
majd a kertek és villák látványa késleltette az olvasást. Dahlmann
tulajdonképpen alig is olvasott valamit; a delejkőhegy és a szellem, amely
megesküdött, hogy megöli jótevőjét, szó se róla, csodálatos, de nem sokkal
inkább, mint a reggel vagy a puszta lét. A boldogság elterelte a figyelmét
Seherezádéról és haszontalan csodáiról; Dahlmann becsukta a könyvet, és
átadta magát a létezés egyszerű örömének.
Az ebéd (a csillogó fémcsészékben felszolgált húslevessel, mint
gyerekkora immár távoli nyaralásain) újabb nyugalmas és hálára késztető
gyönyörűség volt neki.
Holnap már a birtokon ébredek, gondolta, és úgy érezte, mintha két
ember volna egyszerre egy személyben: az, aki egy őszi napon utazik a
hazai földön, és egy másik, akit bezártak egy szanatóriumba, és módszeres
megaláztatásnak vetettek alá. Vakolatlan téglaházakat látott, hosszú
sarokházakat, amint vég nélkül nézik a vonat száguldását; lovasokat látott a
földes utakon; árkokat és gödröket és tanyákat látott; hosszú, fényes,
márványnak tetsző felhőket látott, de mindent csak úgy, ahogy jött, mint a