a ciszternák poshadt vizéből szívták magukba a tébolyt és a halált. Akkor
kezdődtek a szökések; nem sokkal később a lázadások. Hogy letörjem a
lázadást, nem riadtam vissza a szigortól. Én nyíltan cselekedtem, ám egy
centurio figyelmeztetett, hogy a lázadók (akik egyikük megfeszíttetése
miatt bosszúra áhítoztak) titokban az életemre törnek. Azzal a néhány
katonával, aki hű maradt hozzám, elmenekültem a táborból, de a sivatagi
homokfelhőkben és a sötét éjszakában szem elől veszítettem őket. Egy
krétai nyílvessző megsebesített. Napokon át bolyongtam, vízre se leltem,
ám az is lehet, hogy a napfény, a szomjúság és a szomjúságtól való félelem
egyetlen napot nyújtott olyan mérhetetlen hosszúságúra. A lovam ösztönére
bíztam az utat. Hajnalban piramisok és tornyok csipkézték a látóhatárt.
Gyötrelmes álmot láttam: egy kicsiny és ragyogó labirintus közepén kancsó
állt; a kezem csaknem megérintette, a szemem is látta, de körvonalai olyan
határozatlanok és homályosak voltak, hogy éreztem, meghalok, mielőtt
elérhetném.
II
Amikor megszabadultam ettől a lidércnyomástól, megkötözve hevertem
egy hosszúkás kőfülkében, mely nem volt nagyobb egy közönséges
sírboltnál, s melyet csak felületesen vájtak a hegyoldalba. Az oldalfalak
nedvesek voltak, inkább az idő, mintsem emberi kéz csiszolta ki őket.
Gyötrelmes lüktetést éreztem a mellemben, égetett a szomjúság.
Feltápászkodtam, és gyengén fölkiáltottam. A hegy lábánál hangtalanul
folydogált egy szennyes vizű patak, törmelék és homok lassította futását; a
túlsó partján (a nap első vagy utolsó sugaraiban) ott csillogott a