Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

Halhatatlanok Városa. Falakat, boltíveket, homlokzatokat és fórumokat
láttam: fundamentuma egy kőfennsík volt. A hegyet és völgyet az
enyémhez hasonló, szabálytalan fülkék szabdalták. A homokban sekély
gödrök voltak; ezekből a nyomorúságos üregekből (meg a fülkékből)
szürkés bőrű, bozontos szakállú, mezítelen emberek meredtek elő. Úgy
hittem, felismerem őket: a trogloditák állatias fajtájához tartoznak, akik
elárasztják az Arab-öböl partját és az etiópiai barlangokat; egy cseppet sem
csodálkoztam, hogy nem beszélnek, s azon sem, hogy kígyót esznek.
A sürgető szomjúság vakmerővé tett. Úgy véltem, harminclábnyira
lehetek a homoktól; lehunyt szemmel, hátrakötözött kézzel vetettem le
magam a hegyoldalból. Összevérzett arcomat a sötétlő vízbe merítettem.
Ittam, mint az állatok. Mielőtt újra álomba és káprázataimba merültem, ki
tudja, miért, néhány görög szót ismételgettem: „A gazdag trósz törzsek, kik
Zeleát lakták, s éjszínű Aiszéposz folyamából ittak...”
Nem tudom, hány nap, hány éjszaka múlt el felettem. Gyötrődtem,
képtelen voltam visszamenekülni az üregbe, ott hevertem, mezítelenül az
ismeretlen homokban, tűrtem, hogy a hold meg a nap játszadozzék baljós
sorsommal. A barbárságukban oly gyerekes barlanglakók mit sem tettek
azért, hogy életben maradjak vagy elpusztuljak. Hasztalan kértem őket,
hogy végezzenek velem. Egy napon aztán egy kovakő élén elvágtam
kötelékeimet. Egy másik napon felálltam, s első ízben koldulhattam vagy
lophattam magamnak – én, Marcus Flaminius Rufus, egy római légió
katonai tribunusa – az első adag undorító kígyóhúst.
A sóvárgás, hogy megpillanthassam a Halhatatlanokat, hogy
megérinthessem az emberfeletti Várost, szinte aludni se hagyott. Mintha
kívánságomban osztoznának, a trogloditák sem aludtak; kezdetben úgy
véltem, engem figyelnek, később meg, hogy rájuk ragadt nyugtalanságom,