Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

mintha kutyák volnának. Hogy elhagyjam a barbár vidéket, a legnépesebb
napszakot választottam, az alkony óráját, mikor majd minden ember
kiemelkedik a gödrökből és üregekből, s nézi – de nem látja – a
naplementét. Fennhangon imádkoztam, nem is annyira az istenek kegyéért
könyörögtem, inkább a néptörzset akartam megfélemlíteni a tagolt
beszéddel. Átkeltem a patakon, melyet homokzátonyok szelídítettek, s
elindultam a Város felé. Két vagy három alak követett botladozva.
Csenevész termetűek voltak (akár a többi fajtabeli); nem keltettek félelmet,
inkább undort. Megkerültem néhány szabálytalan mélyedést, melyeket
kőbányának néztem; a város nagysága elkápráztatott, azt hittem, már közel
járok hozzá. Éjféltájban léptem falainak fekete árnyékába, mely
bálványformákat rajzolt a sárga homokra. Valami szent borzadály
feltartóztatott. Az újdonság és a sivatag olyan gyűlöletes az ember számára,
hogy örültem, amiért egy troglodita végig elkísért. Lehunytam a szemem, és
(álomtalanul) vártam, hogy felvirradjon a nap.
Elmondtam már, hogy a Város egy kőfundamentumon emelkedett. A
fennsík, mely sziklafalnak látszott, éppoly nehezen volt járható, mint a
falak. Hasztalan fárasztottam lábaimat: a fekete fundamentum a
legcsekélyebb törést sem mutatta, a változatlanul egyforma falakon mintha
egyetlen kapu sem nyílna. A nap heve elől egy üregbe menekültem; az alján
kútra leltem, a kútban lépcsőre, mely a mélység ködébe veszett. Elindultam
lefelé; mocskos galériák zűrzavarán át tágas, kör alakú, alig látható
kamrába jutottam. A pincének kilenc ajtaja volt; nyolc egy labirintusba
nyílott, mely csalárd módon ugyanabba a kamrába torkollott; a kilencedik
(egy újabb labirintuson át) egy másik kerek kamrába vezetett, mely
hasonlatos volt az elsőhöz. Nem tudom, összesen hány kamra következett;
balszerencsém és nyugtalanságom megsokszorozta számukat. Ellenséges