Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

volt a csend, és csaknem tökéletes; más zaj nem is volt ebben a mélységes
kőhálózatban, csak az a föld alatti légáramlás, melynek okát fel nem
fedezhettem; a rozsdás vízsugarak hangtalanul vesztek a sziklák közé.
Szörnyű módon megszoktam ezt a kétes világot; el nem képzelhettem, hogy
valami más is létezhet a kilenc ajtóval ellátott pincéken és a hosszú, föld
alatti helyiségeken kívül, amelyek mindig elágaznak. Nem tudom, meddig
bolyonghattam a föld alatt; tudom, hogy visszavágyódásomban
összetévesztettem a barbárok vad faluját zöld lugasos szülővárosommal.
Egy folyosó mélyén egy nem várt fal zárta el utamat, távoli fény hullott
rám. Felemeltem elvakult szememet: a szédítő magasban egy darabka kör
alakú eget pillantottam meg, mely olyan kék volt, hogy szinte
bíborszínűnek látszott. A falon vaslépcsők meredeztek. Fáradtságtól
erőtlenül kapaszkodtam felfelé, s csak azért álltam meg néha, hogy botorul
zokogjak örömömben. Lassanként megláttam a toronycsúcsokat és
domborléceket, a háromszögletű tetőgerinceket és boltozatokat, a gránit és a
márvány kusza pompáját. Így kapaszkodtam fel az egymásba fonódó sötét
labirintusok vak régiójából a ragyogó Városba.
Egy terecske-, jobban mondva udvarfélén bukkantam fel. Egyetlenegy
változó magasságú és szabálytalan épület fogta körül; ehhez a kusza
épülethez tartoztak a különféle kupolák és oszlopok. E bámulatos
monumentum régies építkezése fogott meg legjobban. Megéreztem, hogy
régebbi, mint az emberek, régebbi, mint a föld. Ezt az örök ősiséget
(jóllehet szörnyűségesnek hat az ember szemében) illőnek találtam a
halhatatlan építők munkájához. Kezdetben óvatosan, később közönyösen,
végül kétségbeesetten bolyongtam az áttekinthetetlen palota lépcsőin és
padlatán. (Később megbizonyosodtam, hogy a lépcsők magassága és
kiterjedése nem egyforma, s így megértettem különös fáradtságom okát.)