Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

„Ez a palota az istenek alkotása”, gondoltam kezdetben. Bejártam a lakatlan
helyiségeket, s helyesbítettem: „Az istenek, akik építették, meghaltak.”
Felfigyeltem a különcségekre, s azt mondtam: „Az istenek, akik építették,
őrültek voltak.” Jól tudom, érthetetlen rosszallással mondtam, csaknem
lelkifurdalással, mely inkább szellemi irtózatból, nem pedig érzékelhető
félelemből eredt. A mérhetetlen ősiségnek ehhez a képéhez újabbak
járultak: a végtelenség, a szörnyűség, a kuszaság, az esztelenség képe.
Átvergődtem egy labirintuson, de a Halhatatlanok ragyogó Városa
félelemmel és irtózattal töltött el. A labirintus az emberek megtévesztésére
alkotott építmény; szimmetrikus formákban bővelkedő architektúrája e
célnak van alárendelve. A tökéletlenül felderített palotában azonban nem
volt célja az architektúrának. Bőven akadt benne kijárat nélküli folyosó,
elérhetetlenül magas ablak, díszes ajtó, mely valami cellába vagy kútba
nyílt, képtelen fordított lépcső, melynek fokai és korlátjai lefelé fordultak.
Más lépcsők a puszta térben simultak egy monumentális falhoz, és véget
értek, mielőtt bárhová elvezettek volna; két-három fordulat után belevesztek
a kupolák homályos magasába. Nem tudom, vajon a felsorolt példák
mindegyike helytálló-e; azt tudom, hogy sok éven át kísértették lidérces
álmaimat, már nem tudhatom, hogy ez vagy az a jellegzetesség a valóság
leírása-e, vagy azoknak a formáknak a megfogalmazása, melyek éjszakáim
nyugalmát zavarták. „Ez a Város (gondoltam) olyan szörnyű, hogy puszta
létezése és fennmaradása, jóllehet a rejtelmes sivatag közepében
rejtőzködik, megfertőzi a múltat és a jövőt, és valamiképpen megrontja a
csillagokat. Amíg fennáll, a földön senki sem lehet bátor vagy boldog.”
Nem kívánom leírni a várost; az összefüggéstelen szavak káosza, egy tigris
vagy bika teste, melyben összehangoltan és gyűlölködve fogak, belső