szervek és fejek nyüzsögnek szörnyűségesen, talán megközelítő képet adhat
róla.
Nem emlékszem visszatérésem szakaszaira a porladozó és nyirkos
kripták között. Csak azt tudom, hogy mindig attól féltem, hogy az utolsó
labirintust elhagyva megint csak körülfog a gyalázatos Halhatatlanok
Városa. Semmi másra nem emlékszem. Ezt a leküzdhetetlen feledést talán
önként vállaltam; talán szökésem körülményei voltak annyira háládatlanok,
hogy egy ugyancsak feledésbe merült napon megesküdtem: elfeledem őket.
III
Akik figyelemmel olvasták viszontagságaim elbeszélését, emlékezhetnek,
hogy a törzs egyik tagja a falak szabálytalan árnyékáig követett, mint a
kutya. Mikor kijutottam az utolsó pincéből, ott találtam az üreg szájánál. A
földön hevert, sután sorakoztatott jeleket rajzolt a homokba, majd eltörölte
őket; olyanok voltak, mint az álombeli szavak, melyeket már csaknem
kibetűzne az ember, de aztán összezavarodnak. Kezdetben azt hittem, hogy
valami barbár írás; később beláttam, milyen képtelen gondolat, hogy olyan
lények, akik nem jutottak el a beszéd képességéhez, írni tudnának. Meg
aztán egyetlen alakzat sem hasonlított a másikhoz, ami kizárta vagy
legalábbis valószínűtlenné tette, hogy jelképeznek valamit. Az az ember
meg csak rajzolgatta, nézegette, aztán javítgatta őket. Hirtelen, mintha ráunt
volna a játékra, tenyerével és alkarjával eltörölte a jeleket. Rám nézett, de
aligha ismerhetett fel. Mégis akkora volt a megkönnyebbülésem (vagy
akkora és oly félelmetes a magányosságom), hogy arra gondoltam, ez a
faragatlan troglodita, aki az üreg mélyéből néz rám, énrám vár. A nap