Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

átforrósította a síkságot; amikor elindultunk vissza a településhez az első
csillagok fényében, tüzelt a homok a talpunk alatt. A troglodita előttem járt;
aznap éjszaka fogant meg bennem az ötlet, hogy megtanítom néhány szó
felismerésére, esetleg kimondására is. A kutya és a ló (töprengtem) képes az
első feladatra; sok madár, mint például a cézárok csalogánya, a másodikra
is. Bármily csiszolatlan is egy ember értelme, mégis felette áll az esztelen
lényekének.
A troglodita alázatossága és nyomorúsága emlékezetembe idézte az
Odüsszeia haldokló vén ebének, Argosznak képét, s ezért elneveztem
Argosznak, és megkíséreltem megtanítani a nevére. Kudarcot vallottam, és
újra csak kudarcot vallottam. Az akarat, a szigor és az elszántság mind
hasztalan volt. Mozdulatlan maradt, a szeme bágyadt, úgy látszott, nem
fogja fel a hangokat, melyekre tanítani igyekeztem. Néhány lépésnyire is
mintha nagyon távol lett volna tőlem. Feküdt a homokban, mint egy kicsi és
málladozó lávaszfinx, s tűrte, hadd forogjanak felette az egek, a hajnali
szürkülettől az esti sötétedésig. Lehetetlennek tartottam, hogy észre ne
vegye szándékomat. Eszembe jutott, miféle hír járja az etiópok között, hogy
a majmok szántszándékkal nem beszélnek, nehogy munkára fogják őket, és
a ravaszságnak vagy a félelemnek tulajdonítottam Argosz hallgatását. Aztán
más, még képtelenebb dolgok fordultak meg a fejemben. Arra gondoltam,
hogy érzékleteink ugyan egyformák, de Argosz más módon kombinál
velük, és más fogalmakat alkot segítségükkel; arra gondoltam, számára
talán nincsenek is gondolatok, csak röpke benyomások szédítő és folytonos
játéka. Egy emlékezés és idő nélküli világra gondoltam; felmértem egy
olyan nyelv lehetőségét, melyben ismeretlen a főnév, személytelen az ige
vagy ragozhatatlan a jelző. Így haltak el a napok s a napokkal az esztendők,