de egy reggel valami boldogsághoz hasonlatos dolog történt. Méltóságteljes
lassúsággal megeredt az eső.
A sivatagi éjszakák hidegek lehetnek, de az akkor olyan volt, akár a tűz.
Azt álmodtam, hogy egy thesszáliai folyó (melynek vizébe visszadobtam
egy aranyhalat) megmentésemre siet; hallottam, ahogy közeledik a vörös
homokon és a fekete köveken; a levegő frissessége és az eső szorgos nesze
ébresztett fel. Mezítelen siettem elébe. Leszállt az éj; a sárga felhők alatt a
törzs velem együtt boldog eksztázisban ajánlotta magát az eleven zápornak.
Kübelé papjainak látszottak, akiket megszállt az istenség. Argosz szeme az
ég felé fordult, ő maga nyöszörgött; az arcán sugarakban csurgott a víz;
nemcsak az esőtől, hanem (később tudtam meg) a könnyektől is. „Argosz –
kiáltottam –, Argosz!”
Akkor aztán szelíd csodálkozással, mintha valami rég elveszített és
elfeledett dolgot lelt volna, Argosz a következő szavakat nyögte ki:
„Argosz, Odüsszeusz kutyája.” Akkor se nézett rám, mikor azt mondta: „Az
a trágya közé vetett eb.”
Könnyűszerrel tudomásul vesszük a valóságot, talán mert sejtjük, hogy
semmi sem valóságos. Megkérdeztem, mit tud az Odüsszeiáról. A görög
nyelvet nehezen értette; meg kellett ismételnem a kérdést.
„Nagyon keveset – mondta. – Kevesebbet, mint a legnyomorultabb
rhapszodosz. Ezerszáz esztendő telt el azóta, hogy kigondoltam.”
IV
Azon a napon minden világossá vált számomra. A trogloditák voltak a
Halhatatlanok; a homokos vizű patak a Folyó, melyet a lovas keresett. Ami