Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

amit az egyik napszámoskülsejű ember szán orvul egy fekete kalapos,
poncsós férfinak. Ez utóbbiról később kiderül, hogy nem más, mint
Azevedo Bandeira. (Amikor megtudja, Otálora összetépi a levelet, mert
jobb szereti, ha mindenben magára van utalva.) Azevedo Bandeira jókötésű
ember, megmagyarázhatatlan módon mégis szerfelett rútnak hat; mindig
előretolt képéről lerí a zsidó, a néger és az indián; megjelenésében van
valami majom- és tigrisszerű; az arcán végighúzódó forradás már csak
ráadás, akárcsak az a fekete sörtebajsza.
Az alkohol hatására vagy annak ellenére véget ér a verekedés, éppoly
gyorsan, mint ahogy elkezdődött. Otálora együtt iszik a marhahajcsárokkal,
később elkíséri őket egy mulatságba, majd, amikor már magasan jár a nap,
az Óváros egyik ormótlan házába. A ház legbelső, földes udvarán a férfiak
leterítik a pokrócukat, és aludni térnek. Komoran, hang nélkül. Otálora
összehasonlítja ezt az éjszakát a tegnapival; most már nem ég a föld a talpa
alatt, és barátok veszik körül. De valami lelkifurdalás-féle nyugtalanítja:
valahogy nem hiányzik neki Buenos Aires. Litániáig alszik, akkor aztán
felébreszti az a férfi, aki részegen belekötött Bandeirába. (Otálora
emlékszik rá, hogy az az ember ott volt a többiekkel együtt a zűrzavar és a
mulatság éjszakáján, és hogy Bandeira odaültette a jobbjára, és
szakadatlanul itatta.) Azt mondja neki az az ember, hogy hívatja a főnök. A
tornácra nyíló irodafélében (Otálora sohase látott még olyan tornácot,
amelynek oldalajtajai vannak) ott várja Azevedo Bandeira egy gőgös
tekintetű, vörös hajú, mutatós asszony társaságában. Bandeira jól
szemügyre veszi Otálorát, megkínálja egy pohárka nádpálinkával,
megismétli, hogy bátor fickónak tartja, azt javasolja neki, hogy menjen el a
többiekkel északra, és hozzon el onnan egy csordát. Otálora rá is áll;
hajnaltájt már úton van Tacuarembó felé.