Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

Ekkor új élet kezdődik Otálora számára, tágas hajnalok, lószagú
nappalok élete. Új neki ez az élet, és néha szörnyűséges, de már benne van
a vérében, mert ugyanúgy, ahogy más népek a tengert imádják, és oda húz a
szívük, mi (az az ember is, aki ezeket a sorokat rója) a lovak patája alatt
dübörgő, végeláthatatlan síkság után sóvárgunk. Otálora fuvarosok és
mészárosok kerületében nevelkedett; egy éven belül gaucsó lesz belőle.
Megtanul lovagolni, csordába terelni a jószágot, állatot vágni, hurokkal és
jószágot ledöntő, golyós lasszóval bánni, tűrni az álmosságot, a vihart, a
fagyot és a perzselő napot, füttyel és kiabálással hajtani az állatokat. A
tanulóideje alatt mindössze egyszer látja Azevedo Bandeirát, de szüntelenül
érzi a jelenlétét, mert ha valaki Bandeira embere, azt aztán becsülik,
tartanak is tőle, meg hát akárhogy kivágja valaki a rezet, a gaucsók azt
mondják, hogy Bandeira jobban csinálja. Van, aki úgy véli, hogy Bandeira a
Cuareim folyó túlsó partján született, Rio Grande do Sul tartományban;
ezzel nincs mit dicsekedni, de őneki valahogy mégis dicséretére válik: sűrű
erdőket, mocsarakat, áthatolhatatlan és szinte végtelen távolságokat
képzelnek mögé. Otálora lassanként rájön, hogy Bandeira üzletei igen
sokrétűek, és hogy a csempészés a fő foglalkozása. Ha valaki marhahajcsár,
az szolga; Otálora elhatározza, hogy előlép csempésznek. Egy éjszaka a
társai közül ketten átmennek a határon, hogy áthozzanak egy szállítmány
nádpálinkát; Otálora beleköt az egyikükbe, megsebesíti, és elfoglalja a
helyét. A becsvágy és valami homályos hűség vezérli. „Értse meg végre az
az ember (gondolja), hogy én többet érek, mint az ő uruguayi fickói
együttvéve.”
Elmúlik egy év, mire Otálora visszatér Montevideóba. Végigjárják a
külvárosokat, a várost (ami Otálora szemében óriási); megérkeznek a főnök
házához; a férfiak leterítik pokrócukat a legbelső udvarban. Múlnak a