Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

napok, de Otálora nem látja Bandeirát. Azt rebesgetik, hogy beteg: egy
barna bőrű fiú szokott feljárni a hálószobájába a teáskannával meg a
mateteával. Egyik délután Otálorára bízzák ezt a feladatot. Ő kissé
megalázónak érzi, de örül is neki.
Sötét a hálószoba, és alig van benne bútor. Az erkélye nyugatra néz, egy
hosszú asztal van a szobában, rajta festői rendetlenségben botok, ostorok,
övek, szúró- és lőfegyverek, a fal mellett egy régi, homályos tükör.
Bandeira hanyatt fekszik; álmodik és jajgat; a lenyugvó nap fénye világítja
meg. A széles, fehér ágyban mintha kisebb és sötétebb volna; Otálora látja,
hogy megőszült, fáradt, kimerült, és ráncokat véstek az arcára az évek.
Fellázítja az a tudat, hogy ez az aggastyán parancsol nekik. Azt gondolja,
elég volna egyetlen ütés, hogy végezzenek vele. Ekkor a tükörben meglátja,
hogy valaki belépett a szobába. A vörös hajú asszony az; hiányos
öltözékben, mezítláb, hideg kíváncsisággal méregeti Otálorát. Bandeira
felül az ágyban; a vállalkozás dolgairól beszél, és közben egyik mateteát
issza a másik után, ujjai az asszony hajfonataival játszadoznak. Végül int
Otálorának, hogy elmehet.
Néhány nap múlva jön a parancs, hogy menjenek fel északra.
Megérkeznek egy isten háta mögötti tanyára; éppen olyan, mint a tanyák
bárhol a végeláthatatlan síkságon. Nem deríti fel se fa, se patak, reggeltől
estig süti a nap. Kövezett karámok tartoznak a szegényes, elhagyatott
tanyához. Sóhaj a neve ennek a nyomorúságos telepnek.
Otálora megtudja a napszámosok beszélgetéséből, hogy Bandeira
nemsokára megérkezik Montevideóból. Megkérdezi, hogy miért; valaki
felvilágosítja, hogy van itt egy idegenből lett gaucsó, aki nagyon szeret
parancsolgatni. Otálora elérti a tréfát, de hízeleg is neki, hogy már
lehetséges az efféle tréfa. Később kideríti, hogy Bandeira összetűzött