egész világegyetem összeesküdne vele, és siettetné az eseményeket. Egyik
nap, déltájt, Tacuarembó mezein lövöldözésbe keverednek a Rio Grande-
iekkel; Otálora elfoglalja Bandeira helyét, és ő adja a parancsokat az
uruguayiaknak. Átfúrja a vállát egy golyó, de azon az estén Otálora a főnök
pej lován tér vissza a Sóhaj tanyára, azon az estén az ő vérének cseppjei
ejtenek foltot a jaguárbőrön, és akkor éjszaka ő hál a csillogó hajú
asszonnyal. Más változatok felcserélik az események sorrendjét, és
tagadják, hogy mindez egyetlen napon történt.
Névlegesen persze még mindig Bandeira a főnök. Parancsokat ad,
amiket nem hajtanak végre; Benjamín Otálora nem nyúl hozzá, félig
kényelemből, félig sajnálatból.
A történet utolsó jelenete az 1894 utolsó éjszakáján végbement
zavargásokkal esik egybe. Akkor éjszaka a férfiak frissen vágott bárányt
esznek, és vadító szeszt isznak rá a Sóhaj tanyán. Valaki milongát cifráz
hosszasan a gitárján. Otálora részeg, ott hejehujázik az asztalfőn: valóságos
torony ez a mámor, az ő megmásíthatatlan sorsának jelképe. Bandeira csak
hallgat az ordítozók között, nem bánja, hadd teljen zajongással az éjszaka.
Amikor tizenkettőt kongatnak, feláll, mint akinek eszébe jut, hogy dolga
van. Felkel, és halkan kopog az asszony szobájának az ajtaján. Az asszony
azonnal ajtót nyit, mint aki várta a hívást. Hiányos öltözékben, mezítláb lép
ki a szobából. A főnök vontatott, nőies hangon megparancsolja neki:
- Ha úgy szeretitek egymást, te meg ez a Buenos Aires-i, akkor most
rögtön csókold meg itt, mindenki szeme láttára.
Durva szitokkal toldja meg. Az asszony ellenkezni akar, de két férfi
máris megragadja a két karjánál fogva, és szinte rádobja Otálorára.
Záporozó könnyek közt megcsókolja a férfi arcát és mellét. Ulpiano Suárez
megmarkolja a revolverét. Mielőtt meghal, Otálora rájön, hogy kezdettől