A teológusok
Letarolták a kertet, megszentségtelenítették a kelyheket és az oltárokat; a
hunok lóháton rontottak be a kolostor könyvtárába, széthányták,
megcsúfolták s elégették az érthetetlen könyveket, talán mert attól féltek,
hogy káromlás rejlik azokban a betűkben, káromolják istenüket, egy
vaskardot. Elégtek kódexek és palimpszesztek, de a máglya közepén, a
hamuban, szinte érintetlenül megmaradt a Civitas Dei tizenkettedik könyve,
amely elmondja, hogy Platón azt tanította Athénban, hogy századok múltán
minden visszajut eredeti állapotába, és hogy ő megint tanítani fogja ezeket a
tanokat Athénban, ugyanannak a hallgatóságnak. Ezt a szöveget, amit
megkíméltek a lángok, különös tiszteletben tartották, és azok, akik újra
elolvasták abban az isten háta mögötti tartományban, végül is elfeledkeztek
róla, hogy a szerző csak azért fejtette ki ezt a tant, hogy jobban
megcáfolhassa. Egy évszázad múlva Aquileia koadjutora, Aurelianus
megtudta, hogy a Duna mentén a monotónusok új keletű szektája (amelyet
gyűrűsöknek is hívtak) azt hirdeti, hogy szakadatlan körforgás a történelem,
és semmi sincs, ami már nem volt és ami nem lesz. A hegyekben a Gyűrű
és a Kígyó már kiszorította a Keresztet. Mindenki rettegett, de mindenki
erőt merített abból a hírből, hogy Pannóniai János, aki már azelőtt is kitűnt
az istenek hetedik tulajdonságáról írott értekezésével, harcra kel ezzel az
utálatos eretnekséggel.
Aurelianus sajnálattal hallotta ezeket a híreket, kivált az utóbbit. Tudta,
hogy a teológiában nincs újdonság kockázat nélkül; azután elgondolkodott