mások a szodómiát, a vérfertőzést és a bestialitást. Mind istenkáromlók
voltak, nemcsak a keresztény Istent átkozták, hanem saját panteonjuk titkos
istenségeit is. Szent könyveket fabrikáltak, amelyeknek nyomuk veszett, a
tudósok nagy sajnálatára. Sir Thomas Browne 1658 körül azt írta: „Az idő
végzett a Képmutatók Evangéliumainak becsvágyó műveivel, nem pedig
azok a szitkok, amelyekkel istentelenségüket ostorozták.” Erfjord úgy sejti,
hogy azok a „szitkok” (amelyeket egy görög kódex őrzött meg) az elveszett
evangéliumok. Mindez érthetetlen, ha nem ismerjük a képmutatók
kozmológiáját.
A titkos könyvekben meg van írva, hogy ami lent van, azonos azzal,
ami fönt van, és ami fönt van, azonos azzal, ami lent van; a Zóhár pedig azt
mondja, hogy az alsó világ a fentinek a tükörképe. A képmutatók ennek az
elvnek a kiforgatására alapították tanaikat. Máté evangéliumát idézték
(6,12: „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az
ellenünk vétkezőknek”), (11,12: „a mennyek országa erőszakot szenved”)
bizonyságul, hogy a földi dolgok hatnak az égiekre; továbbá az 1.
Korintusiakhoz írt első levelet (13,12: „most tükör által homályosan
látunk”), azért, hogy bizonyítsák: minden csalóka, amit csak látunk. Talán
azért, mert megfertőzték őket a monotónusok, azt képzelték, hogy minden
emberi lény két emberből áll, és hogy a másik a valóságos, az, amelyik az
égben van. Azt is képzelték, hogy tetteink kivetített képe fordított tükörkép;
úgy, hogy ha mi virrasztunk, a másik alszik, ha mi paráználkodunk, a másik
tiszta szűz; ha mi rablók vagyunk, a másik nagylelkű. Ha meghalunk,
egyesülünk vele, és beléolvadunk. (Ezeknek a tanoknak némely
maradványa tovább élt Bloyban.) Más képmutatók úgy vélték, hogy majd
akkor jön el a világ vége, amikor már nem lesz több változatlehetőség;
minthogy nem lehet ismétlődés, az igaz embernek ki kell küszöbölnie (tehát
blacktrush
(BlackTrush)
#1