Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

osztozik a monotónusok dögletes eretnekségében. Nem értette meg (nem
akarta megérteni), hogy ha a monotónusokról beszél, akkor olyasmiről
beszél, ami már rég feledésbe merült. Kissé öreges csökönyösséggel ontotta
régi vitáinak legcsillogóbb körmondatait; a bírák hajdan gyönyörűséggel
hallgatták, de most ügyet se vetettek rá. Nem azon fáradozott, hogy a
képmutatók eretnekségének legparányibb foltját is lemossa magáról, hanem
mindenáron azt akarta kimutatni, hogy az a tétel, ami miatt vádolják,
szigorúan ortodox. Vitatkozott azokkal, akiknek az ítéletétől függött a sorsa,
és azt a hihetetlen hibát is elkövette, hogy elmésen és gúnyosan érvelt.
Három nap, három éjjel vitáztak, és október 26-án máglyahalálra ítélték.
Aurelianus ott volt a kivégzésen, mert ha nincs ott, akkor beismeri,
hogy bűnös. Egy kis domb volt a vesztőhely, füves tetején egy cölöp állt,
mélyen a földbe ütve, körülötte több köteg tűzifa. Egy pap olvasta fel a
bíróság ítéletét. Ott feküdt Pannóniai János arccal a porban, és időnként
vadállati módon felüvöltött. Tíz körömmel kapaszkodott a földbe, de a
pribékek felrángatták, letépték a ruháit, és végül a cölöphöz kötözték. A
fejére egy kénbe mártott szalmakoszorút tettek; melléje pedig a dögletes
Adversus annulares egy példányát. Esett az eső az éjszaka, és a fa rosszul
égett. Pannóniai János előbb görögül imádkozott, azután pedig egy
ismeretlen nyelven. Már majdnem elborították a lángok, amikor Aurelianus
föl merte emelni a tekintetét. A lobogó lángok szétváltak egy pillanatra;
Aurelianus először és utoljára pillantotta meg gyűlölt ellenfele arcát. Valaki
másnak az arcára emlékeztette, de nem tudta, hogy kiére. Azután János
beleveszett a lángokba; azután még felkiáltott, és ez olyan volt, mintha egy
tűzvész kiáltana.
Julius Caesar – Plutarkhosztól tudjuk – megsiratta Pompeius halálát;
Aurelianus nem sírt János halála miatt, de olyasmit érzett, amit egy