Szerencsésebb és hosszabb életű kalóznő volt az, aki Ázsia vizein
garázdálkodott, a Sárga-tengertől az annami határfolyókig. Ő volt a harcias
Csing özvegy.
A tanulóévek
1797 körül az említett tenger nagyszámú kalózflottáinak részvényesei
konzorciumot alapítottak, és admirálissá neveztek ki egy bizonyos Csinget,
aki igazságszerető és sokat próbált ember volt. Olyan szigorú és példás volt
a partvidék fosztogatásában, hogy a rémült lakosság ajándékokkal és
könnyekkel császári segítségért esedezett. Szívhez szóló kérésük nem talált
süket fülekre: parancsot kaptak, hogy égessék fel falvaikat, felejtsék el a
halászatot, költözzenek a szárazföldre, és tanulják ki a földművelésnek
nevezett, ismeretlen tudományt. Így is tettek, s a kudarcra ítélt támadók
nem találtak egyebet néptelen partoknál. Hajók fosztogatására adták hát a
fejüket, ami még nagyobb károkat okozott, hiszen komolyan zavarta a
kereskedelmet. A császári hatalom nem tétovázott: parancsba adta a volt
halászoknak, hogy tegyék le az ekét, hagyják oda az igásállatokat, javítsák
meg evezőiket és hálóikat. Azok azonban fellázadtak, mert még nem
feledték rettegésben töltött régi életüket. A hatóságok taktikát változtattak,
és úgy döntöttek, hogy Csinget megteszik Császári Főistállómesternek. Az
admirális hagyta volna magát megvesztegetni, a részvényesek azonban
értesültek a dologról, és jogos felháborodásuknak egy tál mérgezett rizses
hernyóban adtak kifejezést. Végzetes csemege volt: a volt admirális és az
újdonsült Császári Főistállómester átadta lelkét a tenger isteneinek. A kettős
árulás hatására átváltozott özvegy összehívta a kalózokat, feltárta előttük a