A várakozás
Az északnyugati városrészben, abban a bizonyos utcában a 4004-es szám
előtt szállt ki a kocsiból. Még reggel kilenc óra se volt; a férfi helyeslően
vette szemügyre a foltos platánokat, tövükben a darabka földet, a takaros,
balkonos házakat, a szomszédos patikát, a festöde és a vaskereskedés
kopott, rombusz alakú cégtábláit. A szemközti járdát hosszú és tömör
kórházfal szegélyezte; távolabb néhány üvegházon csillant meg a napfény.
A férfi úgy gondolta, hogy mindezek a dolgok (pillanatnyilag önkényes és
alkalomszerű rendezetlenségben, akárcsak álmainkban) idővel, ha Isten úgy
akarja, állandók, nélkülözhetetlenek és ismerősek lesznek. A patika
kirakatában fajanszbetűk hirdették: Breslauer; a zsidók kiszorították az
olaszokat, akik kiszorították a kreolokat. Jobb is így; a férfi jobb szeretett
nem a maga vérével érintkezni.
A kocsis lesegítette a bőröndjét; egy fáradt vagy talán szórakozott arcú
asszony végre kinyitotta a kaput. A kocsis a bakról visszaadott neki egy
pénzdarabot, egy uruguayi húszast, mely a zsebében maradt a melói
hotelban töltött éjszaka óta. A férfi negyven centavót adott neki, s közben
azt gondolta: „Úgy kell viselkednem, hogy mindenki megfeledkezzék
rólam. Két hibát követtem el: idegen ország pénzét adtam oda, és
kimutattam, hogy ez a tévedés zavarba hoz.”
Az asszony nyomában áthaladt a kapubejárón és az első udvaron. A
szoba, melyet fenntartottak neki, szerencsére a második udvarba nyílt. A
vaságyat készítője fantasztikus ívekbe hajlította, faágak és venyigék