Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

formájára; volt még egy magas fenyőfa szekrény, egy éjjeliszekrény, egy
padlón álló könyvespolc, két különböző szék meg egy mosdó mosdótállal,
kancsóval, szappantartóval meg egy tejüveg palackkal. A falat Buenos
Aires tartomány térképe és egy feszület díszítette; a tapéta vörös volt, rajta
széttárt farkú pávák sorakoztak. Az egyetlen ajtó az udvarra nyílt.
Változtatni kellett a székek elhelyezésén, hogy elférjen a bőröndje. A bérlő
mindent helyeselt; amikor az asszony a nevét kérdezte, azt felelte, Villari;
nem szánta titkos kihívásnak, nem azért mondta, hogy enyhítse a nem is
érzett megalázottságot, hanem mert ez a név motoszkált benne, mert
képtelen volt másra gondolni. Bizonyosan nem kísértette az irodalmi
tévedés, hogy ravaszul cselekszik, ha ellensége nevén mutatkozik be.
Villari úr kezdetben nem hagyta el a házat; néhány hét múltán végre
lement egy kis időre sötétedéskor. Egy-egy este elment a háromsaroknyira
levő moziba. Mindig az utolsó sorban ült; mindig felállt valamivel az
előadás vége előtt. Látott alvilági tragédiákat; ezek kétségtelenül
tévedéseket tartalmaztak, ezek kétségtelenül – szintén téves –
elképzeléseket tartalmaztak, melyek korábbi életéhez tartoztak; Villari nem
ügyelt rájuk, mert távol állt tőle a művészet és a valóság egybeesésének
gondolata. Jámborul azon igyekezett, hogy tessenek neki a dolgok; előre
örült a szándéknak, amivel bemutatták őket. Azokkal ellentétben, akik
regényeket olvasnak, sohasem látta műalkotás hősének magát.
Levele sohasem érkezett, még körlevél se, de homályos reménységgel
olvasgatta az újság egyik rovatát. Este az ajtóba tette az egyik széket, s
elmélyülten élvezte a matét, a szomszéd házfal folyondárjára szegezve a
tekintetét. Esztendők magányossága tanította meg rá, hogy a napok
összemosódnak az ember emlékezetében, holott még a börtönben vagy a
kórházban sincs egyetlen nap se, mely, ha szemügyre vesszük, ne apró