nehezteltem rá: megbíz egy kényes eljárással, azután meg elfeledkezik
rólam.
Már nem féltem a telefontól, de október végén Carlos Argentino
fölhívott. Nagyon izgatott volt, eleinte meg se ismertem a hangját.
Szomorúan és mérgesen hadarta el, hogy az a telhetetlen Zunino és Zungri
azzal az ürüggyel, hogy kibővíti máris óriási cukrászdáját, le akarja bontani
a házat, ahol a Daneri család lakik.
- A szüleim házát, az én házamat, a jó öreg Garay utcai házat –
hajtogatta, a zengzetes siránkozásban talán meg is feledkezve fájdalmáról.
Nem esett nagyon nehezemre, hogy osztozzam a gyötrelmében. Ha az
ember elmúlt ötvenéves, minden változás a múló idő gyűlöletes jelképe;
meg aztán arról a házról volt szó, amely énnekem szüntelenül Beatrizról
mesélt. Meg is akartam pendíteni ezt a meglehetősen kényes dolgot; de ő
rám se bagózott. Azt mondta, hogy ha Zunino és Zungri kitart képtelen
elhatározása mellett, az ő ügyvédje, doktor Zunni ipso facto kamatos
kártérítést fog követelni tőlük, és százezer pesót fog behajtani rajtuk.
Zunni neve megtette rám a hatását; a Caseros és Tacuarí utca sarkán
levő irodája legendás hírű. Megkérdeztem, hogy az ügyvéd vállalta-e már
az ügyet. Daneri azt mondta, még aznap délután beszél vele! Habozott,
majd azon a fakó, tompa hangon, amelyen valami nagyon bizalmas dolgot
szoktunk közölni, azt mondta, hogy okvetlenül szüksége van a házra,
különben nem tudja befejezni a költeményét; mert a pince egyik sarkában
ott van egy Alef. Megjegyezte, hogy az Alef a mindenségnek egy olyan
pontja, amely minden más pontot magába foglal. - Az ebédlő alatt van – magyarázta, s izgalmában megeredt a nyelve. –
Az enyém, az enyém; kicsi koromban fedeztem fel, amikor még iskolába se
jártam. A pincelépcső meredek, a nagybátyáim megtiltották, hogy