Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

meghökkentés előkészítésére helyeztem a hangsúlyt. Hosszú évekig azt
hittem, hogy változatokkal és újdonságokkal juthatok el egy-egy jó
oldalhoz; most, hetvenévesen azt hiszem, már megtaláltam a hangom. Egy-
egy szó módosításával nem rontok és nem is javítok azon, amit diktálok,
csak akkor, ha lazábbá tesz egy nehézkes mondatot, vagy tompít valamilyen
hangsúlyt. Minden nyelv hagyomány, minden szó közös szimbólum;
semmiség az, amit egy újító meg tud változtatni; gondoljunk csak Mallarmé
vagy Joyce csodás, de olykor olvashatatlan műveire. Valószínű, hogy ezek
az észszerű érvek a fáradtság eredményei. Előrehaladott korom már
megtanított, hogy belenyugodjak, hogy Borges vagyok.
Elfogulatlanul mondhatom, hogy nem érdekel se a Spanyol Királyi
Akadémia Szótára (Paul Groussac mélabús megállapítása szerint: „dont
chaque édition fait regretter la précédente”), se az argentinizmusok sok
esetlen gyűjteménye. A tengeren innen és túl mindenki a különbségeket
igyekszik hangsúlyozni, és a nyelv tönkretételén munkálkodik. Itt eszembe
jut, hogy amikor Roberto Arltnak a szemére vetették, hogy nem ismeri a
Buenos Aires-i argót, a lunfardót, ezt felelte: „Én Villa Luróban nőttem fel,
szegény, gazember népség közt, és igazából nem volt időm az ilyesmi
elsajátítására.” A lunfardo tulajdonképpen egy irodalmi tréfa, amelyet
bohózat- és tangószerzők találtak ki; a külvárosiak nem beszélik, hacsak a
fonográflemezekről meg nem tanulták.
Kicsit távolra, időben és térben is távolra helyeztem az elbeszéléseimet.
Így szabadabban szárnyalhat a képzelet. Vajon ki emlékszik 1970-ben
pontosan arra, hogy a múlt században milyenek voltak a palermói vagy
lomasi külvárosok? Bármennyire is hihetetlen, vannak kukacoskodók, akik
apró figyelmetlenségeket keresve rendőrködnek. Észreveszik például, hogy
Martín Fierro valószínűleg egy zacskónyi, nem pedig egy zsákra való