Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

tartották magukat (annak is tekintették őket), sőt még gaucsónak is. Hajtók
vagy fuvarosok, talán mészárosok voltak; az állatokkal lévő állandó
kapcsolat közel hozta őket a vidéki emberekhez. Valószínűleg az volt a
leghőbb vágyuk, hogy olyanok legyenek, mint Juan Moreira. Végül is kis
Muszkának kereszteltek, és ebben a névben nem volt lekicsinylés. Tőlük
tanultam meg dohányozni meg egyebet.
A Junín utcában egyszer valaki megkérdezte, hogy nem vagyok-e
Francisco Ferrari barátja. Azt feleltem neki, hogy nem. Éreztem, hogy ha
igennel válaszolok, hencegés lett volna.
Egy este razziát tartottak a kocsmában, és a rendőrség megmotozott
bennünket. Egypárat bekísértek a kapitányságra; Ferrarit nyugton hagyták.
Két hét múlva megismétlődött a dolog, de most már Ferrarit is magukkal
vitték, tőr volt az övében. Valószínűleg elveszítette a helyi kiskirály kegyeit.
Ma már nyomorúságos csórót látok Ferrariban, akinek gáncsot vetettek,
és akit elárultak; nekem akkor isten volt a szememben.
A barátság nem kevésbé rejtélyes, mint a szerelem vagy bármelyik arca
ennek a zűrzavaros életnek. Néha úgy éreztem, hogy a boldogság az
egyetlen dolog, melynek nincs szüksége titokzatosságra, mert önmagát
igazolja. Tény, hogy az elszánt, erős Francisco Ferrari rokonszenvet érzett
irántam, a megvetendő iránt. Éreztem, hogy tévedett, s hogy nem vagyok
méltó erre a barátságra. Megpróbáltam kerülni, de nem engedte. Ezt a
helyzetet még az is súlyosbította, hogy anyám rossz szemmel nézte, nem
nyugodott bele, hogy olyanokkal tartok fönn kapcsolatot, akiket ő
csőcseléknek nevezett, sőt utánzom őket. Ebben a történetben, amit itt
mesélek magának, a Ferrarival való kapcsolatom a lényeges, nem azok a
visszataszító tettek, amelyek miatt már nem érzek bűntudatot. Mert csak
addig tart a vétek, amíg bűntudat élteti.