Ferrari és az öregember, aki újra elfoglalta a helyét mellette,
titokzatosan pusmogtak. Készültek valamire. Az asztal másik végéről
mintha Weidemann nevét hallottam volna, akinek szövőgyára volt a negyed
szélén. Nemsokára mindenféle magyarázat nélkül megbíztak, hogy járjam
körbe a gyárat, és jól figyeljem meg a kapukat. Már esteledett, mikor
átgázoltam a patakon és a síneken. Emlékezetemben néhány szétszórt ház,
egy fűzfasor és egypár ablaknyílás maradt meg. A gyárépület új volt, de
sivár és elhanyagolt; vörös színe úgy maradt meg bennem, hogy összefolyt
a leáldozó nap pírjával. Vasráccsal volt körülvéve. A főkapun kívül még két
mellékbejárat is volt hátul, melyek délre néztek, és egyenest a műhelyekbe
vezettek.
Bevallom, hogy időbe került, mire megértettem azt, ami magának már
nyilvánvaló. Beszámoltam a látottakról, amit egy másik fiú is igazolt, mert
a nővére a gyárban dolgozott. Ferrari úgy határozott, hogy a jövő pénteken
visszük véghez a dolgot, mert mindenkinek föltűnt volna, ha szombat este
nincs a kocsmában a banda. Nekem falaznom kell. Addig is jobb, ha senki
se lát együtt bennünket. Mikor már csak ketten maradtunk Ferrarival az
utcán, megkérdeztem tőle:
- Maga bízik bennem?
- Igen – válaszolta. – Tudom, hogy férfiként fogsz viselkedni.
Aznap és az utána következő éjszakákon jól aludtam. Szerdán közöltem
anyámmal, hogy bemegyek a városba megnézni egy új vadnyugati filmet. A
legjobb holmimat vettem magamra, és elmentem a Moreno utcába. Az út a
villamoson vég nélkülinek tűnt. A rendőrségen megvárattak, de végül is egy
Eald vagy Alt nevezetű szolgálatos fogadott. Értésére adtam, hogy bizalmas
ügyről szeretnék beszélni vele. Azt válaszolta, hogy nyugodtan beszélhetek.
Elmeséltem neki, hogy Ferrari miben sántikál. Nem fért a fejembe, hogy