labirintusból, nyomába eredtek egy-egy német tengerésznek, leütötték,
elszedték mindenét, még az alsóneműjét is, és lemerültek, vissza, a másik
mocsokba. Egy ősz hajú néger vezette őket, a lómérgezőként is elhíresült
Gas Houser Jonas.
Megesett, hogy a vízpart közelében valamelyik púpos ház manzárdjából
egy asszony egy vödör hamut zúdított az arra járó fejére. A vonagló,
fuldokló emberen egykettőre rajta nyüzsögtek a Mocsár Angyalai, behúzták
egy pinceablakon, és kifosztották.
Ezek voltak Billy Harrigan, a későbbi Billy the Kid tanulóévei. Nem
vetette meg a színházat; szerette – tán nem is sejtette, hogy saját sorsa van
megírva bennük – a cowboyos melodrámákat.
Go west!
A Bowery Street zsúfolásig telt színházai (ahol a közönség a legkisebb
késésre is elbődült: „Fel a ronggyal!”) folyton lovas-lövöldözős
melodrámákat játszottak, mégpedig azért, mert Amerika abban az időben a
Nyugat bűvkörében élt. Amerre a nap lenyugodott, arra volt Nevada és
Kalifornia aranya. Arra volt a cédrusokat kidöntő fejsze, a hatalmas
babilóniai bölényfej, a cilinder, Brigham Young népes ágya, a vörös bőrű
ember szertartásai és haragja, a sivatag felhőtlen ege, a szilaj préri, az
ősföld, melynek közelsége, akár a tengeré, megdobogtatja a szíveket. A
Nyugat hívó szavát hallatta. Szakadatlan ütemes zaj töltötte be azokat az
éveket: a Nyugatot meghódító ezer meg ezer amerikai moraja. 1872 körül
ott volt közöttük, egy börtöncella falai közül szökve, a nyughatatlan Bill
Harrigan is.