Az idős hölgy
María Justina Rubio de Jáuregui 1941. január 14-én készült megünnepelni
századik születésnapját. A függetlenségi háború katonái közül már senkinek
sem volt rajta kívül élő gyermeke.
Apjáról, Mariano Rubio ezredesről kegyeletsértés nélkül elmondható,
hogy amolyan kisebb nemzeti hős volt. La Merced községében született
helyi földbirtokosok sarjaként, az Andesi Seregben léptették elő zászlósnak,
ott volt Chacabucónál, a Cancha Rayada-i vereségnél, Maipúnál és két
évvel később Arequipánál. Ez utóbbi csata előestéjén, azt mesélik, kardot
cserélt José de Olavarríával. Majd 1923 áprilisának elején lezajlott a híres
Cerro Altó-i ütközet, amelyet – mivel a völgyben vívták – Cerro Bermejó-i
csatának is szokás nevezni. A venezuelaiak, kik mindig is irigységgel
nézték a sikereinket, Simón Bolívar tábornoknak tulajdonítják ezt a
győzelmet, ám a pártatlan szemlélőt, az argentin történészt nem lehet
rászedni, az jól tudja, hogy Mariano Rubióé a dicsőség. Hisz egy kolumbiai
huszárregiment élén ő vitte győzelemre azt a szablyákkal és lándzsákkal
vívott, bizonytalan kimenetelű összecsapást, mely előkészítette a nem
kevésbé híres ayacuchói ütközetet, melyből Rubio szintén kivette a részét.
És meg is sebesült. 27-én a sors akaratából vitézül küzdött Ituzaingónál
Alvear közvetlen parancsnoksága alatt. Noha rokoni szálak fűzték
Rosashoz, Lavalle híve volt, és megfutamította a lázadókat egy haditettel,
amit ő mindig csak egy kis kardlapozásként emlegetett. Az unitáriusok
veresége után Uruguayba menekült, s megnősült. A nagy háború idején