Egy mexikói megsemmisítése
A történelem (ami hiányos képsorokból építkezik, mint némely
filmrendező) most egy kocsma vészjósló képét tárja elénk, mely úgy áll a
mindenható sivatag közepén, akárha a nyílt tengeren lenne. Az időpont: az
1873-as év egyik zord éjszakája; a pontos helyszín: a Llano Estacado Új-
Mexikóban. A táj szinte természetfölötti módon sík, de az egyenetlenül
felhős égboltot vihar és holdfény szaggatja fel, kutak hasadnak, hegyek
emelkednek rajta. Lenn a földön egy tehénkoponya, prérikutya-ugatás,
prérikutyaszemek az árnyékban, kecses lovak és a kocsma megnyúlt fénye.
Odabent, az egyetlen pultra könyökölve fáradt, tagbaszakadt férfiak
bajkeverő alkoholt isznak, és kígyókkal és sasokkal díszített, nagy
ezüstpénzekkel dicsekednek. Egy részeg közönyösen kántál. Néhányan
valami selypegő nyelven beszélgetnek, bizonyára spanyolul, mert megvetés
övezi őket. Bill Harrigan, a bérkaszárnyák vörös patkánya, ott van az ivók
között. Lehajtott már egy-két pálinkát, és most azon gondolkodik, kérjen-e
még, talán mert egy vasa sem maradt. Letaglózzák ezek a sivatagi emberek.
Óriásoknak látja őket, leigázhatatlannak és boldognak, gyűlölni valóan jól
bánnak a szilaj csordával és a vadlovakkal. Hirtelen néma csönd támad,
csak a részeg esztelen hangja nem vesz róla tudomást. Belépett egy óriás
mexikói; arca, mint egy indián öregasszonyé. Hatalmas sombrero a fején,
oldalán egy-egy pisztoly. Tört angolsággal jó estét kíván az összes szarházi
vedelő jenkinek. Senki sem veszi fel a kesztyűt. Bill megkérdi, ki az, s
reszketve súgják neki, hogy a Dago – a Diego – Belisario Villagrán
Chihuahuából. Abban a pillanatban dörrenés visszhangzik. A magas férfiak
sorfala mögül Bill rálőtt a betolakodóra. Villagrán markából kiesik a pohár,
aztán maga is a földre zuhan. Nincs szüksége több golyóra. Bill, pillantásra