sem méltatva a pompás hullát, folytatja a csevegést. „Csakugyan? – kérdi.
- Én meg Billy Harrigan vagyok, New Yorkból.” A részeg egyre kántál,
közönyösen.
Tudjuk, mi következik: az apoteózis. Körbeujjongják, a kezét
szorongatják, ünnepelik, éljenzik, whiskyket rendelnek neki. Valaki
észreveszi, hogy nincs megjelölve a revolvere, és odaadja neki a kését,
hogy véssen jelet bele Villagrán halálát megörökítendő. Billy the Kid
megtartja a kést, de azt mondja, hogy „mexikóiakat nem érdemes
feljegyezni”. De még ez sem elég. Bill ezen az éjszakán a holttest mellé
teríti le a takaróját, és hajnalig alszik – elégedetten.
Ölni csak úgy
Azzal a szerencsés dörrenéssel született (tizennégy évesen) Billy the Kid, a
hős, és halt meg a bujkáló Bill Harrigan. A csatornalakó, orvtámadó fiú a
préri emberévé lépett elő. Lovas lett, megtanult egyenesen ülni a nyeregben,
wyomingi vagy texasi módra, nem pedig hátradőlve, ahogy Oregonban meg
Kaliforniában lovagoltak. Soha nem volt egészen olyan, mint a róla szóló
legenda, de egyre jobban közelített hozzá. A cowboy valamit azért
megőrzött a New York-i compadritóból: a gyűlöletet, ami azelőtt a négerek,
most pedig a mexikóiak ellen fűtötte, igaz ugyan, hogy az utolsó szavai
spanyol (szitok)szavak voltak. Kitanulta a hajcsárok nomád mesterségét.
Megtanult egy másik, nehezebb mesterséget: a parancsolást, s ez a kettő
kellett ahhoz, hogy jó marhatolvaj váljék belőle. Olykor el-elcsábították a
mexikói gitárok és a bordélyházak.
[ 3 ]