szinte valamennyien bódulatba estek. Persze nem dohányozhattak. Már nem
is érdekelte őket az a futóverseny, mégis mindnyájan nézték.
- Engem is üstökön ragadnak majd – mondta az egyik fogoly
irigykedve. - Persze, de a tömegben – tette hozzá a szomszédja.
- Akárcsak téged – vágott vissza a másik.
Egy őrmester karddal vonalat húzott keresztben az úton. Kioldották
Silveira és Cardoso csuklóján a kötelet, hogy az se gátolja őket a futásban.
Jó ötkönyöknyi távolság volt köztük. Ráálltak a rajtvonalra; egy-két tiszt
még megkérte őket, hogy ne okozzanak csalódást, mert sokan bíznak
bennük, és jókora összegekben fogadtak.
Silveirának a Fekete Nolan jutott bakóul, akinek a nagyszülei minden
bizonnyal a kapitány családjában voltak rabszolgák, ezért viselték az ő
nevét; Cardoso a hivatásos hóhért kapta, egy idősebb corrientesi férfit, aki
mindig vállon veregette a halálraítélteket, s így öntött lelket beléjük: „Fel a
fejjel, barátom; az asszonyok többet szenvednek ennél szüléskor.”
A két szorongó férfi előredőlt, nem néztek egymásra.
Nolan jelt adott.
A szerepléstől öntelt Fekete túllőtt a célon: egy látványos csapással
fültől fülig érő sebet hasított; a corrientesi hóhérnak egy keskeny vágás is
megtette. A két férfi torkából kibuggyant a vér, tettek még néhány lépést,
aztán hasra vágódtak. Cardoso estében előrerántotta a karját. Nyert, de talán
sose tudta meg.
Scholz László fordítása